„Születtem 1942. január 8-án, pontosan 300 évvel Galilei halála után” – kezdi sorait. Igencsak spórolós apja orvos volt, trópusi betegségekkel foglalkozott. Gye­rekként féltékeny volt Mary nevű testvérére, és azt is megjegyzi, hogy szorgosan, de nem túl ügyesen barkácsolt. 1958-ig minden nyarat egy cirkuszi kocsiban töltött Anglia déli partján. Óvo­dába hiába is próbálták beszoktatni, torkaszakadtából üvöltött. Olvasni csak nyolc­évesen tanult meg, osztálytársai később még­is Einsteinnek csúfolták. Hat-hét iskolatársával mind a mai napig tartja a kapcsolatot. A játék­vonatok iránti korai rajongása késztette arra, hogy megértse, miként működ­nek a dolgok – egészen az olyan megfoghatatlan, elvont jelenségekig, mint a világegyetem fekete lyukai vagy az újszülött univerzumok.
„Ha megértjük, hogyan működik az univerzum, valamilyen módon irányítani is tudjuk azt” – írja Hawking önéletrajzában, amelyet percenként egy-két szavas sebesség­gel, a számítógép monitorához erősített érzékelőket egyre gyengülő arcizmai rándításával mozgásba hozva írt le. „A fizikát untam leginkább az iskolában, mivel túl könnyű volt. A kémia sokkal szórakoztatóbb, folyton váratlan dolgok történnek, például felrobban valami. Azonban a fizika és a csillagászat azt a reményt keltette, hogy megérthetjük, honnan jövünk és miért vagyunk itt. Fel akartam mérni a világegyetem mélységeit” – fejtegeti.
Már Oxfordban tanult, amikor huszonegy éves korában mozgatóidegi betegséget fedeztek fel nála. Orvosai csupán néhány évet adtak neki. Első felesége, Jane Wilde rángatta ki a depresszióból, amelybe a halálos diagnózis kergette. A család és a túl­élés reményét adta neki: három gyerekük született, Robert, Lucy és Tim. Memoárjában Hawking azonban azt is felfedi, hogyan lett egyre depressziósabb Jane Wilde, miután 1979-ben megszületett harmadik gyermekük, és egyre reménytelenebbnek látta, hogy képes lehet egyedül ellátni a gyere­keket és az akkor már kerekes székhez kötött férjét. „Félt, hogy hamarosan meghalok, és szerette volna, ha gyerekeivel együtt támaszkodhat valakire, ha én már nem leszek. Így talált rá a zenész Jonathan Jonesra, akinek szobát biztosított a lakásunkban. Elleneztem volna, de én is arra számítottam, hogy gyorsan meghalok, és úgy érzetem, kell valaki, aki felneveli a gyerekeimet, ha én már nem leszek” – írja.
Felidézi, hogy 1985-ben a CERN-ben tett látogatásuk idején kórházba került, felesége azonban nem engedte, hogy a svájci orvosok kikapcsolják az őt életben tartó készülékeket. Az ezt követő otthoni ápolás azonban annyira megviselte az asszonyt, hogy az a házasságukon is nyomot hagyott. Közben Hawkingot is egyre inkább elszomorította Wilde és Jones bizalmas viszonya. „Végül nem bírtam tovább, és 1990-ben az egyik ápolónőmmel, Elaine Masonnal együtt külön lakásba költöztünk” – emlékszik vissza a tudós. 1995-ben elvette Masont feleségül, ám rövidesen ez a házasság is válságba került, 2007-ben elváltak. Előbb azonban a helyi rendőrség családon belüli erőszak gyanúja miatt kihallgatta a tudóst. A vád hamis volt – írja Hawking. „Házasságunk Elaine-nel szenvedélyes és viharos volt, hullámvölgyek és hullámhegyek követték egymást, Elaine ápolói szaktudásának azonban az életemet köszönhetem.”
A fizikus arról is ír, hogyan született meg 40 nyelvre lefordított és hozzávetőleg tízmillió példányban elkelt híres könyve, Az idő rövid története. Betegségével kapcsolatban úgy fogalmaz: „A mozgáskorlátozottság nem hátráltatott komolyan a tudományos munkában. Azt hiszem, talán valahogy még segített is: nem kellett órákat tartanom, fárasztó bizottsági üléseket végigunatkoznom. A munkának szentelhettem minden figyel­memet. Boldog vagyok, ha hozzájárulhattam valamivel az univerzum megértéséhez”. Feleleveníti azt is, hogy betegsége ellenére sok helyen járt a világban: Oroszországban, Japánban és Kínában is megfordult. Utazott tengeralattjárón, hőlégballonban, megtapasztalta a súlytalanságot. Állítja, tisztában van azzal, hogy a nyomorék zseni kliséjét testesíti meg, de mindez semmit sem von le abból az örömből, amit egy lelkes közönség láttán érez. Jó és tartalmas életem volt – fogalmaz.
*
Stephen Hawking a BBC-nek adott interjújában beszélt arról, hogy támogatja az eutanázia gyakorlatát a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők esetében. Azt mondta: Nem hagyjuk az állatokat szenvedni, akkor miért tennék ezt az emberekkel? A degeneratív idegrendszeri elváltozásban – amiotrófiás laterális szklerózisban (ALS) – szenvedő Hawking korábban nem támogatta ennyire az eutanáziát, egyszer kijelentette, hogy „amíg van élet, addig van remény is”. A mostani interjúban az angol elméleti fizikus egyúttal hangsúlyozta: mindig kell, hogy legyenek biztosítékok arra, hogy senki életét se vehessék el az akarata ellenére. Hawking szerint a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők családtagjainak meg kellene adni a lehetőséget arra, hogy – a beteg beleegyezésével – a felelősségre vonástól való félelem nélkül segíthessenek a hozzátartozójukon. A 71 esztendős Hawkingot a világ egyik leghíresebb tudósaként tartják számon.