BÅ‘ fél óra várakozás alatt ki-kitört belÅ‘lünk az elégedetlenség, ámbár tudtuk, most az egyszer nem lehetünk türelmetlenek, hisz itt már nem lesz újabb esténk. Jobboldali fülkében, parányi asztalt körülülve hitetlenkedtünk, nem érhet véget ez a történet – s talán valami hasonlóban reménykedhettek a búÂcsúmuzsikára készülÅ‘ zenészek, akik minden percnyi késlekedésükkel mintha a véget tolták volna maguk elÅ‘tt, egyre távolabbra.
S amikor végre húrok, ütÅ‘s és billentyűs hangszeÂrek összjátékából, hosszú-hosszú percek során valami hiheÂtetlenül jó muzsika zsúfolt be egyre több kÃváncsiskodót a narancsszÃnű vonatba, a felfokozott hangulatban még neheÂzebbé vált szemÂbesülnünk a valósággal.
Bátrabbak mondták ki hát azt, amit a (törzs)vendégek legfennebb csak magukban ismertek el, hogy tanúi volÂtunk itt egy különös folyaÂmatnak, hogy lezáÂrulni kényÂszerül egy szép történet, hogy szegényebbek lettünk. JogoÂsan vetÅ‘dött fel az is: vajon megtetÂtünk-e minden tÅ‘lünk telÂhetÅ‘t, hogy ne Ãgy legyen, vajon mit adtunk magunkból ahhoz a helyhez, mely elsÅ‘ látásra kávézó vagy alkotóház, de valójában határtalan fantáziáról, kreativitásról tanúskodott? Alig tipegÅ‘k és gömbölyöÂdÅ‘ hasú kismamák mesepárnás pihenÅ‘helye, Ãró-olvasó találÂkoÂzók, rögtönzött szÃnházi elÅ‘adások, ünnepi készülÅ‘dések, megÂhitt családi események, s gyakorta muzsikusok porondja – naÂrancsszÃnű esernyÅ‘k, bÅ‘röndök, csomagtartók, teraszok alatt, háztetÅ‘k fölött, zöldülÅ‘ gyepen, guruló labdák és barátságos sárÂkányok közt, egy fiatal diófa árnyékában ez (is) volt a HuÂhuu... Ahol a búcsú pillanatát tucatnál is több improvizáló helyi zenész, szÃnész, énekes varázsolta feledhetetlenné, Ãgy vált maradandóvá az elmúlás pillanata az Å‘szi, esÅ‘s éjszakában.
Mégis hiszek abban – s talán nem vagyok egyeÂdül –, hogy nem zárt be az alkotóház, csupán melÂlékvágányra sorolt, megpihen, s meggyÅ‘zÅ‘désem erÅ‘sÃti, hogy létrehozói is megfogalmazták, tovább éltetik álmukat.
