Veszélyes hely volt a világ harminc évvel ezelőtt, úgy tűnt, a két hatalmi tömb közötti feszültség miatt egyetlen közjáték, egyetlen félreértés elegendő ahhoz, hogy bekövetkezzen a végítélet napja. Ronald Reagan amerikai elnök 1983 tavaszán a gonosz birodalmának nevezte az Egyesült Államok világpolitikai vetélytársát. A Szovjetunióban felháborodást váltott ki Reagan Stra­té­giai Védelmi Kezdeményezése, amelynek célja az volt, hogy elhárító rendszert építsenek ki a nagy hatótávolságú hadászati rakéták – a legveszélyesebb szovjet fegyverek – behatolásának megakadályozására. Ebben a légkörben, 1983 szeptemberében a szovjet légierő lelőtte a KAL dél-koreai légitársaság egyik utasszállító gépét, amely megsértette a Szovjetunió légterét, 269 ember halálát okozva.
A szuperhatalmak közötti mélységes bizalmatlanságnak ez a légköre uralkodott akkor is, amikor Sztanyiszlav Petrov alezredes 1983. szeptember 26-ról 27-re virradó éjjel felvette a szolgálatot a szovjet műholdmegfigyelő központ parancsnokságán. A 44 éves tiszt ekkor még nem sejthette, hogy a következő órákban olyan események várnak rá, amelyek után úgy fogják emlegetni: a férfi, aki megmentette a világot. Röviddel éjfél előtt riasztás érkezett: a Kozmosz 1382-es felderítő műhold egy Minuteman amerikai interkontinentális rakéta indítását jelezte. Valójában nem rakétafellövés, hanem egy villámcsapás volt, amit a műhold érzékelt. Petrov megőrizte a nyugalmát, és arra utasította beosztottjait, hogy ne reagáljanak a jelzésre.
A hidegháborús logika szerint a nukleáris háború a két szuperhatalom között egy erőteljes első csapással indult volna, vélhetően több száz interkontinentális rakéta indításával. Egy ilyen csapás célja az lett volna, hogy lefejezze az ellenfél nukleáris fegyverzetét, ugyanakkor az amerikai és a szovjet stratégák is tudták, hogy a kölcsönös megsemmisítés logikája szerint a 25 perc, ami az indítás és a becsapódás között eltelik, egyúttal elegendő arra, hogy a saját rakétáikat is útnak indítsák az Északi-sark feletti pályán az ellenfél megsemmisítésére.
Petrov azonban tudta, hogy egy rakéta önmagában nem volna okos kezdés egy nukleáris megsemmisítő csapáshoz. Néhány perccel később gondolatmenetét és határozottságát újabb kihívás érte: újabb négy, a Szovjetunió felé tartó Minuteman-rakéta indítását jelezte a Kozmosz 1382, egyenként tíz robbanófejjel. Ezek együttes robbanóereje több százszorosa lett volna a Hirosimában és Nagaszakiban ledobott atombombákénak. A Petrov irányítása alatt szolgálatot teljesítő mintegy kétszáz tiszt harminc ellenőrző tesztet hajtott végre, hogy kizárják a tévedés lehetőségét, de eközben az idő szorított: a döntésre, hogy ellencsapást indítson-e a Szovjetunió, mindössze 15 perc állt rendelkezésre. Petrovban ezekben a kaotikus percekben valószínűleg tudatosult, ki is az, akit végső soron döntésre kényszerít, ha értesíti feletteseit a riasztásról: Jurij Andropov pártfőtitkár, a súlyos vesebetegségben szenvedő, cukorbeteg 70 éves ember, aki – mint a szovjet vezetés jelentős része – a keményebb amerikai vonalvezetésre időszakonként a paranoiával határos módon reagált. Petrov öt perc mérlegelés és a kollégáival folytatott – a kölcsönös ordibálásig fajuló – vita után úgy döntött, hogy nem értesíti a szovjet vezetést. Nem sokkal később kiderült, mennyire igaza volt: a képernyőkről eltűnt a riasztás. Mint később rájöttek: amit a Kozmosz 1382-es észlelt, az a napfény visszatükröződése volt a felhőrétegeken az Egyesült Államok felett.
Sztanyiszlav Petrov még abban az évben otthagyta a hadsereget, magánjellegű okokból. Egy bizottság megállapította, hogy helyesen cselekedett.  Petrov később elmondta, tettéért se nem tüntette ki, se nem büntette meg a hadsereg. Nyugaton az eset csak évekkel később, a hidegháború vége után vált ismertté. A napjainkban szerény körülmények között, nyugdíjasként élő Petrov 2006-ban New Yorkban a Világpolgár kitüntetésben részesült, 2013 februárjában Drez­dában a német város 25 ezer euróval járó díjával tüntették ki.