Azok közé tartozom, akik nem neheztelnek túlontúl a zűrzavarért, elfogadom a polgármesteri hivatal magyarázatát, miszerint a pályázati pénzek nem eléggé kiszámítható érkezése és folyósítása okozza az összevisszaságot, amiben élnünk kell egy idő óta. Amit viszont az utcánkban két és fél vagy három éve művel a brassói cég, az már néha kihoz a sodromból. A bokrok alá bújt kékruhások naplopását, vagy azt, ahogy már harmadszor kapálják-lazítják fel két centi mélységben a járdaszegélyeket kísérő gruppokat, amiket átjárók híján negyedszer is keményre taposnak majd az útmentén parkoló autósok, és sok egyéb fonákságot már nehezebb indokolni, de fogadjuk el, hogy ez is összefügg a kifizetések szabálytalanságaival, amit innen, a városból ellenőrizni és kedvezően befolyásolni nem lehet. Én tulajdonképpen örvendek annak, hogy valami végre történik két évtized beletörődő tétlensége után, s bár az időhúzás szembeszökő jelenségeit, az előbb leaszfaltozott, majd ismét feltört utcák látványát jól ismerem még az ántivilágból, s azt a fejetlen pazarlást is, ami mögötte rejlik, mégis iparkodom örvendeni annak, ha egy utca végre járható, s ha városunknak egy szeglete  infrastruktúra dolgában évszázados lemaradás után végre felzárkózik a jelen urbanizációs szintjéhez.
Megütközöm viszont egy másik dolgon, és azt már égbekiáltónak találom. Brassói, giurgiui, craiovai, moldvai cégek csatornáznak, fektetnek le vezetékeket, javítanak utat falvainkban-városainkban, miközben a helyi vállalatoknak nem jut munka, illetve, ha egy nagy idegen társaság megnyeri a pályázatot, azt kiadhatja a helyi alvállalkozóknak is, miután a maga hasznát szépen lefölözte, s két szalmaszálat sem tett érte keresztbe. A helyiek legfeljebb másodhegedűsökként rúghatnak labdába, és a megcsapolt, alaposan megvámolt költségvetés töredékéből végezhetik el a nagy kegyesen nekik átengedett munkát. De legtöbbször még ez sem jut ki nekik, mivel a pályázatnyertes cápák elviszik az egész hasznot.
Pedig itt emberek, helybeliek, a munkálatok tulajdonképpeni „haszonélvezői”, a lakosság megélhetéséről van szó. Az a pályázási rendszer, amely ezt aláaknázza, ellehetetleníti, botrányos. Hiába akarom ugyanis élvezni városom urbanizációs nyereségeit, ha  munkanélküli vagyok, vagy álláshoz csak külföldön, esetleg az ország másik sarkában jutok, ha vándorbotot vagyok kénytelen kezembe venni, hogy a lehető legkényelmetlenebb otthontalanságban keressem  meg a kenyerem. Nem  lehet jó az a közbeszerzési törvény, mely fenekestül fordítja fel a világot.