Kétszeresen saját ruha
– Ami az iskola tanítási részét illeti: olyan tantárgyról, amit különösen szerettem volna, jobban mint a másikat, nem tudok beszámolni. Közepes tanuló voltam, kilencesre nem tudtam soha felmenni. A torna volt az egyik erősségem, és a kézimunka. Kicsi óvodás koromtól már gobelint varrtam. Kötöttem zoknikat, blúzokat később, házasemberként is kötöttem ruhát, blúzt, zoknit, mindent. És nagyon szerettem a keresztszemest varrni. Párnahuzatokat, asztalterítőt varrtam. Annyira szerettem, hogy óra alatt többször meg kellett szólítsanak a tanárok, Béla, mit csinálsz a pad alatt. És kivették a kezemből, nem adták vissza, mert amíg a tanár magyarázott, a kezem járt a pad alatt, kötöttem a zoknit. Nem, nem eladásra, hanem saját magunknak. Nem meséltem még, hogy amikor iskolába adtak, első rend ruhámat saját pénzemen vettem meg. Kígyóhagyma-szedni mentünk, s én, a hatéves gyermek, addig szedtem azt, amíg annyi pénzt kerestem vele, hogy iskolatáskát és egy rend egyenruhát, az akkori kék szövetruhát meg nem tudtuk venni belőle. Ha mai gyermeknek elmondjuk, hogy a mezőbe menj le hatévesen, és szedjed neccbe, hordjad haza, el se hiszi. Abból kellett legalább tíz zsák, hogy kilegyen a pénz. Elgondol­hatják, mennyi munka volt, napokig szedtem. Kinek? Akkor gyűjtötték mint gyógynövényt. És jól fogott, édesanyám is szedett sokat. De amit ő gyűjtött, az az övé volt. S azt mondta: ha szedsz, lesz ruha, s ha nem, mész olyanban, amilyen lesz. Nekem az ambícióm megvolt, s addig dolgoztam, amíg ki kellett hogy üsse. Volt állami felvásárló, ahol értékesítettük. Na­gyon jól fizették, és én minden nyáron szedtem, hogy az iskolai kirándulásokat fedezni tudjam. Engem elvittek a Békási-szorosba, elvitt a tanító bácsi a Fogarasi-havasokba, mert a pénzem megvolt. Más gyereknek nem örökké volt meg. Mindig arra törekedtem, hogy a pénzt inkább ilyesmikre költsem.

Játékok, budákolás
– Még volt egy istenadta tehetségem: olyan füttyszót adtam ki, amit senki nem tudott utánozni. S lementem a kocsma eleibe, a részegeknek egy-egy Eugéniáért (töltött keksz) egyet fütyültem. Az 65 bani volt. Ha tízet fütyültem, már tíz Eugéniám volt. A lányokat is meg tudtam hódítani, mert kaptak egy-egy Eugéniát tőlem. S mikor kétfelé osztottam, akkor szerettek. A gyermekjátékok közül az anyás-apázásban ezért is választottak a lányok mindig engem. Apának mindig megválasztottak. Ma is szívesen emlékezem azokra a szép napokra, mikor kicsi koromban a tornácon rakosgattuk a gyermekcuccokat, és „te vagy az apa és én az anya”, s a többiek a kisebbek. Hogy körülücsörögtek a gyermekek! Nagymamáéknál inkábbacska szabadott mindent csinálni, s jöttek a szomszéd kislányok, velük. Vagy a fiúkkal ahogy budákoltunk. Hogy „te elbújsz, s én kaplak meg”, vagy „én bújok, s te kapsz meg”. Így mondták, ma bújócskának hívják. Ugye, a csűrbe vagy az udvaron elbújik az ember. Akkor budákoltunk. Ezek voltak a leggyakoribb játékaink. Nyáron sokat jártunk a patakra fürdeni. Bugyisan, persze. Télen pedig ide, az oldalba szánkázni, sízni. Öt-hatodik osztályosan már azzal tudtam felhívni a figyelmet magamra, hogy szaladásban első voltam, még az öt-hatodikosokat is előfordult, hogy megszorítottam vagy megvertem. Három kilométer volt a legnagyobb távolság, vagy a futballpályát kellett négyszer megkerülni. Futballoztunk is, de nekem sose volt nagy szerelmem, én inkább néztem, de ha kellett, a csapatba beálltam. Nézni ma is szeretem nagyon, de játszani nem. Valahogy úgy voltam vele, ahogy nagymamám mondta: „Rúgod a labdát, s szaladsz utána? csak a bolond csinál ilyet.” Ezt megjegyeztem, jobb, ha ilyen sportot nem űzök. A mai gyermek ül a tévé előtt – akkor még rádió is alig volt. A faluban László Géza bácsinak volt leghamarabb televíziója. Emlék­szem, 1962-ben, amikor felköltöztünk az első lakásba, ahol aztán a szüleim leélték az életüket, már a kapu tetejire ki volt téve a tévé, és a meccset ott néztük az utcán. Utána nagyon hamar a tanító bácsinál is lett tévé. Rádiójuk az első percen nagymamáéknak volt. Hogy mit lehetett fogni? Hát Pestet nem, de magyar adás volt, az biztos. Valószínűleg Maros­vásárhelyt hallgatták, azt a napi pár órát.

Az iskola és a tudás
– A nyolc év alatt, persze, az emberre mégis ragad valami. Bár az igazság az, olyan nagyon jó semmiből nem voltam. A román? Nem ment nehezen, mert a brassai nagymamám elvitt magához, sőt, a nyolcadik előtti nyarat Brassóban egy farmon tiszta románok között töltöttem, bevetettek a mély vízbe, hogy „na, ezt muszáj, mert ha elmész Gyulafehérvárra, akkor kell tudjál románul”. Nem tudtam olyan jól megtanulni, de azért szedtem fel elég sokat ahhoz ké­pest, amit mások tudtak, amikor a kántoriskolába bekerültem. Most? Most elég jól beszélek, mert a négy év alatt és utána, a katonaságnál tényleg megtanultam. Tan­tárgyak? Hát a számtannal nem voltam nagy barát. Nem azért, mintha a számtan nekem ellenségem lett volna, mert tisztában voltam vele, ha a matekot megtanulom, az életben az összeadás-kivonás, az szükséges, s abból hasznot tudok húzni. Szerettem is a bajlódást a számokkal, de nem voltam számtanrajongó a tanító végett, aki a számtant tanította. Nem olyan volt, mint a biológia- vagy magyartanárom, akiket egy kicsit jobban szerettem. Mert az ember valahogy úgy van, hogy csinálja végül is, de ha valaki egy kicsit vonzóbb, persze hogy jobban odafigyel. Székely öntudat, magyar érzés? Az az igazság, hogy ahogy ma fel-fellángol egy-egy tanárban hál’ istennek, akkor nemigen volt meg. Annyira meg voltak félemlítve akkor „pártunk és kormányunk” által, hogy még a templomjárást is ellenezték. Hogy a magyarságtudatot merték volna emlegetni, nem emlékszem ilyesmire, vagy hogy nekik erényük lett volna azt a gyermekbe belénevelni, ahogy én később a gyermekeimbe beléneveltem. Történelem? A román történelmet tanították, s elé nem vettek volna egy magyar könyvet, hogy „fiam, ezt vedd a kezedbe, s olvasd el”. Ahogy visszagondolok, én Gyulafehérváron hallottam először Trianonról, 1976 után. Azelőtt Polyánban nem nagyon osztották-szorozták ezt. Pedig a tanítók nagy része ott lakott Polyánban, az elemi tanítók meg Bélafalván. A tanítónak akkor építettek egy lakást, és itt élte le az egész életét, míg öregotthonba nem került.

Három pap
– Az osztálytársaim mire vitték? Egyetlen társamból, akivel Gyula­fehérvárra együtt mentünk, Csavar Tibiből lett pap. A többiről beszámolni nem könnyű, nem nagyon tartottuk a kapcsolatot, és nem rendeztünk se tíz-, se húsz-, se harmincéves találkozót. Ez is jelzi, nem voltunk igazán összetartók. Ha összeakadunk, beszélgetünk, egyesekkel nagyon jó viszonyban vagyok, de ma is inkább a lányokkal, anyukákkal. Sokat tudunk mesélni, ha megállunk. A fiú­barátok közül sajnos többen eltávoztak az élők sorából. Itt él a faluban még a két itteni osztálytársam, egyik komám, két gyereke van, a másik meg se nősült, barátok vagyunk, de nem túl szoros a kapcsolat, nem mindennapos.
Egyetlen tanár sem fedezett fel, nem foglalkozott velem külön is, sőt, állandóan vissza akartak fogni, visszaminősítettek! Mindenik tanárom az öt-nyolcadikban a viselkedésem miatt leértékelt. Olyan harmadrendű diáknak tartottak csak az osztályban. A plébános úr, János atya mondta egyedül, hogy meg lehet próbálni, én látok benned, Béla, valamit. Nagyon sokat beszélgettünk. Ő különben a kommunista rendszerben börtönben is ült, meghurcolták a nézeteiért. Ferences pap volt, az esztelneki zárdában teljesített szolgálatot, börtönévei után Bélafalván kapott plébániát. Próbálta ezt a kicsi falut lelkileg vezetni, és azt mondom, eléggé jól abban az időben, mert azóta sem került kántoriskolába vagy teológiára rajtunk kívül más a falunkból. Előttem való évből ugyancsak ő küldött még egyet innen a faluból. Még korábbi időkből Orbán és Fekete pap bácsi – elhunytak már, szintén innen kerültek ki.

Mit hogyan szabad
– Hogy felkészítőt tartott volna? Inkább lelki vonalon próbált engem egy kicsit a huncutságokból visszafogni. Arról beszélgettünk, mit szabad és mit nem. Ha elmegyek Gyulafehérvárra, mikre kell figyelni és mire érdemes. Tehát például arról, hogy lányokat illetően fogjam vissza magam, nem szabad velük olyan szoros kapcsolatban lenni. Mert ugye látta, hogy hittanórákon is inkább a lányokkal ülök és beszélgetek. Aztán a huncutságokért, amiket elkövettem, megrótt, mert ő ugye tudott mindent, mivel gyóntatóm is volt. Béla, ezeket ne műveld, mert ez ott, Gyulafehérváron nem megy. Hogy őszinte voltam-e? Hát persze! A katolikus egyházban nincs olyan, hogy mellébeszélsz. Nem kellene hogy legyen. Mint ahogy egy kolléga megvallotta, hogyan jár el. Én biztos, nem azt teszem, semmiért sem. Mikor az ember elmegy meggyónni a bűneit, akkor a lelkiismeretét akarja felszabadítani, ahhoz pedig őszintének kell lenni, és elmondani mindent. Én ehhez tartottam magam, s miután bekerültem a kántoriskolába, akkor is úgy gondoltam, hogy ezt csak így szabad csinálni. És azt mondtam: ha fát hasogatnak a hátamon, én akkor is végigviszem ezt, sőt, ha a jóisten úgy akarja, hogy én pap legyek, akkor a teológiát is el fogom végezni. A kántoriskolát el is végeztem, pedig nem volt könnyű. A négy év alatt sokat kellett a szüleimnek, nagyszüleimnek fizetniük utánam, említettem, hogy édesapám három-négy bikaborjút nevelt és adott el, hogy az évharmadokat rendszeresen ki tudja fizetni. Mert ha nem, nem iratkozhattál be a következő évre. Hát csak a felutazás Gyulafehér­várra vonattal, 330 kilométer, az is mibe került! És ott hiába volt meg a koszt, az járt, de külön kabátról, sapkáról, ruháról is gondoskodni kellett. Jellegzetesen kántoriskolai viselet volt, írta a sapkán: Római katolikus kántoriskola. A város közé csak abban járhattunk. De csak úgy csatangolni, soha. Ami­kor kimentünk, ment az egész osztály. Tehát nem ketten, erre-arra ellődörögve, hanem mind a negyvennyolcan együtt, kettes sorban, felügyelő kíséretével.

(folytatjuk)