– Kezdjük az elején: hogyan lettél rendező?
– A múlt században végeztem az egyetemet, és azért lettem rendező, mert kevés jó előadást láttam az akkori – olykor politikai befolyásoktól sem mentes – kolozsvári román színházban. Kíváncsi voltam: vajon tényleg csak így lehet színházat csinálni? Korábban filológiát végeztem, tehát olyan területről érkeztem, mely általában nem jó háttér a rendezői szakmához. Mihai Mă­niuţiu rendező, aki benne volt a felvételiztető bizottságban, mondta is, hogy én sosem leszek jó rendező, mert a filológusok inkább a szavak emberei, nem érzik az életet. Nem ijesztett meg; magabiztosan felvételiztem, és bejutottam.
– Melyek az eddigi fontosabb előadásaid, milyen színházaknál dolgoztál szívesen?
– Ott dolgoztam szívesen, ahová másodszor, harmadszor vagy akár ötödik alkalommal is visszatértem: Brăila, Ploieşti, a bukaresti Odeon, Temesvár, az itteni Andrei Mureşanu Színház. Persze volt, ahol csak egyszer dolgozhattam, de nagyon szerettem, például a Müncheni Residenztheatert, ahol igazi sztárszínészekkel volt dolgom, könnyen beletörhetett volna a bicskám. Ha olyan embereket sikerül kiválasztanom, akikkel közösen tudok gondolkodni, találó csillagjegyekben születtünk, nem tévedhe­tek. Ha rossz a szereposztás, pokollá vál­tozhat az egész próbafolyamat. A jobb előadásaim azok voltak, amelyekből a kritikusok semmit sem értettek, amelyek nem kaptak UNITER-díjakat. A népszerűbb munkáim nyertek UNITER-díjakat, ezek esztétikai szempontból nem voltak úttörő előadások. Itt most természetesen a saját pályám szempontjából értem az úttörőséget, nem romániai vagy európai viszonylatban. Nem iga­zán tudnám most felsorolni ezeket az előadásokat, elfelejtettem őket.
– Általában kortársakat rendezel. Miért? Miért éppen Kárpáti Péter Akárki-jét rendezed nálunk?
– Igen, az elmúlt tizenhárom év alatt, amióta színházzal foglalkozom, alig négy-öt alkalommal rendeztem klasszikus darabot, azok is olyanok lettek, hogy kortárs szövegeknek tűntek. A kortársakat jobban értem, jobban érzem. Talán. Tu­lajdon­kép­pen nincs erre jól elő­ké­szített válaszom, egysze­rűen kaptam egy csomó kortárs darabot egy fordítótól, és beléjük szerettem. Ahelyett, hogy megpró­bálnám újrafordítani Shakespeare-t, Molière-t, Csehovot, hogy a gondolataikat átültessem a mai nyelvhasználatba, inkább keresek egy hasonlóan értékes, mai nyelven írott szöveget. Persze, a mai szövegek kevésbé értékesek, mint a nagy klasszikusok darabjai, sokat kell keresgélni, amíg értékre bukkan az ember. Százból öt állítható színpadra, és nem biztos, hogy ezek száz év múlva is megállnák a helyüket, de ez nem fontos számomra, ha ma kiállják a próbát. Azért az Akárkit rendezem, mert első olvasásra nagyon különösnek tűnt, nem értettem egészen, és engem felcsigáznak azok a szövegek, amelyek elsőre nem kínálják fel magukat, amelyek fejtörést okozhatnak a színészeknek, a nézőknek. Egy nő őrült­ségéről szól a darab, de úgy, hogy a valóságból többször átcsúszik a szürreálisba; érzelemteli, és humora is van. Persze az is fontos ilyen szempontból, hogy adott le­gyen egy társulat, adottak legyenek a megfelelő színészek a szereposztáshoz.
– Milyen a Tamási Áron Színház társulatával dolgozni?
– Jól szórakozunk, eddig még nem volt komolyabb összetűzésünk. Együtt fej­te­getjük a szöveget, együtt improvizálunk, úgy tűnik, értik az én nyelvezetemet. Sokat segít a zeneszerző, Kónya-Ütő Bence, aki nagyon tehetséges, szinte alkotótársamnak tekintem az előadás létrehozásában. Láttam már néhány előadást ettől a társulattól, tudtam, hogy jó csapat, de nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű dolgom lesz velük.
– Hogy érzed magad Sepsiszent­györ­gyön?
– Kívülről ismerem ezt a várost, azért térek vissza ide időről időre, hogy friss levegőt vegyek, hogy feltöltődjem. Sze­retem télen is, nyáron is, jó itt.

Kérdezett: NAGY B. SÁNDOR