Nem sokkal Sepsibükszád előtt, a Sepsiszentgyörgyöt Tusnádfürdővel összekötő főút bal oldalán, az Olt túlpartján, szinte rejtőzködve a kíváncsi szemek elől találhatóak a Vápa-vár romjai. A sarjerdő borította teraszon Háromszék egyik úgynevezett „történelem nélküli” vára emelkedett, amely romjaiban is múltunk becses emléke, de állapotát tekintve – a 20. század során területének több mint felét kibányászták – a modern kor esztelen, néha célzottan elvégzett pusztításainak emlékműve is egyben.
A Vápa-vár romjai Sepsibükszádtól délnyugatra, a Rakottyás-patak és az Olt által határolt terasz déli végében találhatóak. A várat a déli oldalán nyitott, két időszakban (1918 és 1950 után) működő kőbánya nagyrészt elpusztította, majd ezek felhagyása után semmilyen állagmegóvás sem történt, ezért déli része folyamatosan tovább pusztul.
A 7–8 méter széles, 2,5–3 méter mély, ívelt vonalvezetésű külső árok a vártól mintegy 70 méterre található, keresztben vágja át a platót. A belső árok, közvetlenül a vár északi vége alatt, nagyméretű, kb. 25 m széles, 10–12 méter mély átvágás, amely teljesen elválasztja az erődítményt a terasz többi részétől. A vár másik három oldalán, az Olt és a Rakottyás-patak medre fölött emelkedő meredek martok fölöslegessé tették a védőárok-rendszer kiépítését.
Az erődítmény mára fennmaradt – mintegy 45 méter hosszú és 30 méter széles – része nagyjából lekerekített sarkú téglalap alakú. 1,60–1,70 méter vastag falait gondosan, lapos oldalukkal kifelé rakott, jó minőségű habarccsal kötött kövekből emelték. A vár egyetlen fennmaradt belső építménye az északi falszakaszhoz támaszkodó, utólag épített, 3×3 méter belterű, 2 és 3 méter közötti falvastagságú torony, amelyet Orbán Balázs még kaputoronynak vélt, de mára már lakótoronynak minősítenek. A nagyon romladozott állapotban fennmaradt torony magasságáról és belső elrendezéséről nem rendelkezünk semmilyen adattal. Az azonban mindenképpen feltételezhető róla, hogy magassága legalább egy vagy két emeletnyivel haladhatta meg a várfalét. Belső beosztása is a vidék lakótornyaihoz hasonlíthatott, vagyis a „vak” földszintet a bejárat szintje követte, amely fölött a lakóhelyiségek sorakoztak.
A vár belsejében néhány kincskereső gödör és visszatemetetlen kutatóárkok kivételével semmilyen más objektum nem található, mint ahogy a megmaradt falszakaszokon sem figyelhető meg bejárat nyoma. Ez utóbbi a megsemmisült területen, a keleti oldalon lehetett, miként az észak–nyugati sarok környékén a várárokba ereszkedő, majd az észak–keleti sarkot megkerülve a vár platója felé kapaszkodó, a kőbánya által ugyancsak megsemmisített út nyomai jelzik. A kapu nem rendelkezhetett védőművekkel (kaputorony, barbakán) – legalábbis a várat még romos állapotban, de épen látó Orbán Balázs nem tett említést ilyenekről –, legfeljebb – a Bálványos-várhoz vagy az Almás-várhoz hasonlóan – a falak vonalán kialakított, megtört falszakaszon keresztül nyílhatott.
A vár területe már az őskor folyamán lakott volt, a területén végzett ásatások eredménye ős- vagy ókori leletanyag, míg a középkori falakhoz köthető megtelepedést – néhány nehezen keltezhető cserépedény-töredék kivételével – felerészben 14–15. századi sarkantyúk és lópatkók képviselik.
Középkori neve nem ismert, mai nevét (vápa = mélyedés, bevágás) környezetének jellemzői, védőárka nyomán kapta. A vár szerepéről megoszlik a kutatók véleménye: Orbán Balázs a székelyföldi várrendszer egyik elemét látta benne, Ferenczi Sándor ókori, a középkorban újrafelhasznált kővárnak tartotta, Székely Zoltán a Sólyomkőn álló várral egyetemben „gazdag grófok magánvára”-ként írt róla, míg Benkő Elek az Olt túlpartján fekvő Mikó-birtok egyik falujának mentsvárát vélte felfedezni benne.
A várról nem maradt fenn semmilyen okleveles említés, középkori története, státusa, valamint tulajdonosi viszonya (székely, királyi vagy magánvár) is ismeretlen. A más esetekben támpontként felhasználható hagyomány és legendák is alig emlékeznek meg a várról, legfeljebb annyit említenek, hogy azt viszonylag későig használták, és csak „a legutolsó török–tatár betörés alkalmával tudták bevenni”.
A környező terület (pontosabban az Olt nyugati partja) középkori közigazgatási státusa szintén ismeretlen, kívül esik mind az 1349-ben, mind az 1366-ban körülhatárolt Mikó-birtok területén, viszont tény, hogy a későbbiekben, az újkor folyamán Felső-Fehér vármegye részeként, az 1782-ben megalakult Sepsibükszád területéhez tartozott. Figyelemre méltó, hogy erről a mintegy 8–10 négyzetkilométeres területről, amely az Olt nyugati partján a Hatod-patak és a Tusnádi-szoros között húzódik, szinte semmilyen adattal nem rendelkezünk a 18. századig. Az adatok hiányában csak két lehetőség vehető számba. Az első, hogy teljesen lakatlan volt, de ez az itt álló várak (Vápa- és Solyómkő-vár) miatt ki is zárható. A második, hogy legalábbis a 14–15. század folyamán a terület birtokviszonyai rendezettek voltak, és mivel nem merültek fel ezzel kapcsolatos viszályok, a terület nem szerepel a forrásokban. Az írott források hiánya még ismert birtokviszonyú területek esetében is előfordul. Ilyen például az Apor család birtokához tartozó háromszéki Peselnek (ma Kézdikővár), amely a birtok 1364. évi elosztása után 133 évre eltűnik a forrásokból, és csak 1497-ben említik ismét.
Építésére vonatkozóan nem ismerünk adatokat, de annyi biztosra vehető, hogy a védőárkok és a várfalak nem egykorúak. A platót mintegy 70 méter hosszan átvágó védőárok kialakítása, amelynek során legalább 12 000–15 000 köbméter földet és sziklát kellett eltávolítani, messze meghaladta volna egypár tucat családból álló, mintegy két vagy három évtizeden keresztül létező jobbágyfalu teljesítőképességét, viszont nem jelenthetett kihívást egy hosszabb ideig, intenzíven lakott ókori település számára. Az építők legfeljebb kihasználták a korábbi erődítési munkálatok adta lehetőségeket. Ugyanakkor a régészeti feltárás során fény derült arra is, hogy a tornyot, amely nincs egybeszőve a várfallal, utólag építhették, s ez az erődítmény használatának két elkülöníthető korszakára utal.
A vár viszonylag nagy méretei, a 14. század előtti leletanyag szinte teljes hiánya nagyon emlékeztet a Herec-vár esetében (szinte semmilyen Árpád-kori leletanyag, egyetlen pénzérme kivételével) tapasztaltakra. Feltételezhető, hogy ez az erődítmény is viszonylag korán, már a 13. század folyamán megépülhetett, és rövid ideig egy kora középkori, utóbb az útvonalak eltolódása miatt felhagyott utat ellenőrzött. Az I. Katonai Felmérésen még számos – a középkorra visszavezethető, mára teljesen felhagyott – útvonal szerepel. Így például egy olyan útvonal is, amely az Uzonka völgyén haladva, a Kis-Murgót megkerülve a Vápa-vár környékén éri el az Olt völgyét. Katonai és útellenőrző szerepének elvesztése után a vár magánkézbe ment át, és egy okleveles forrásokból nem ismert (székely?) nemesi család az Olt nyugati partján elterülő birtokának központját képezte. A birtokhoz legalább egy falu is tartozhatott, amely ismeretlen helyen, de akár a vár mellett, a két védőárok által határolt, máig kutatatlan területen is emelkedhetett.
A vár és a hozzá tartozó birtok utóbb akár a tulajdonosok családjának kihalása, akár házasság révén a Mikó család tulajdonába ment át, és végül Sepsibükszád létrejötte után a település részévé vált.
