A közönséges fagyal (Ligustrum vulgare L.) az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozik. Nálunk valóban annyira „közönséges”, hogy naponta elmegyünk többször is mellette, mivel a legkedveltebb sövénynövényünk.
Tavasszal fehér virágai bugában nyílnak, és erős, édes, nem túlságosan kellemes illatuk a mellettük elhaladóknak emlékezetében rögzül. Fekete bogyótermésük kétmagvú, már beérett, és télire is megmarad. Átellenes állású, lándzsás alakú levelei jól fedik sűrűn nőtt ágaikkal élő sövényként az elkerített, zöld pázsitú kerteket.
A nálunk őshonos cserje vadon is él, ott elérheti a néhány méteres magasságot. Az azonos nemzetségbeli télizöld fagyal (L. ovalifolium Hassk) Japánból származik, és kedvező körülmények között nem hullnak el levelei télen sem.
A bogyók glikozidjai (ligusztrozid) keserű ízhatásúak. Belőlük emésztőszerveinkben alkaloidok képződnek. Ezért elfogyasztásuk után gyomor- és bélgyulladás léphet fel, hányással, hasmenéssel. Félrevezető lehet az a megfigyelés, hogy nem minden embernél lépnek fel hasonló tünetek. Évekkel ezelőtt volt erre a mérgezésre példa megyénkben is. Mint ahogy ez általában történni szokott, a gyermekek éreznek késztetést, hogy a magukat kínáló fekete bogyókat megkóstolják. Az említett esetben is egy öt-hat éves apróságnál váltott ki súlyos tüneteket. Mivel a növény többi része is mérgező, metszéskor előfordulhat, hogy a levelek, az ágak a kézen viszkető bőrirritációt okoznak az érzékenyebbeknél.
