Amiről ezúttal szólanék, maga a jelenség nem új, de napjainkban burjánzik, s minden egyezményre és törvényes előírásra, sőt, jóérzésre fittyet hány. Találkozhatni vele közép- és felsőiskolás fokon, sőt, akadémiai körökben is, nemkülönben a médiában, mindenekelőtt az írott sajtóban szembetűnő.
Hiába az intő jel és a figyelmeztető szöveg, hogy tudniillik minden jog fenntartva, mostanában, hogy érthetőbb legyen, magyarosan is megmondva, azaz all rights reserved, mert egyesek előtt nemhogy szent lenne a törvény, ellenkezőleg, az nem is létezik végső soron, csak a törvény értelmezése, hogy aszondja: minden jogot fenntarthatok magamnak, példának okáért mások szellemi munkájának kisajátítása céljából, vagy források megjelölése nélkül átvehetek, és saját munkámba illeszthetek bármely, mások által létrehozott szellemi terméket. Ezáltal pedig – természetesen, nyilvánvalóan, magától értetődően – a magam érvényesülését segítem előre, így készített pályamunkával ösztöndíjat nyerek, szakdolgozattal oklevelet szerzek, értekezéssel tudományos rangot, főnököm, munkaadóm előtt elismerést, ami anyagiakban is kifejezésre jut s a többi, s a többi. Valami belső erő hajszol ugyanis megmutatni magamat, minden „áldozatot” vállalva, túllépve akár jóérzés határán, áthágva akár törvényt. Rátok, azaz munkátokra csak azért van szükségem, hogy arra kezet téve aztán én magam, csak én törjek előre, magamnak sajátíthassak ki bármit tehát, mihez nem volt közöm, de egy egyszerű számítógépes művelettel (copy – paste) átvehetem, azaz lekoppinthatom. Fő az ügyesség, találékonyság, szemfülesség!
Példázhatom mindezt egy minapi esettel, írott sajtóból vett anyagon. Magam mutattam be egy százévesre becsült képes levelezőlapot a Háromszék február 2-i számában, feltételezve, hogy talán a legrégibb, Kézdiszentlélekről kiadott lappal van dolgunk. Ez a kis közleményem aztán teljes egészében, illetve kettő darab (!) mondattal kiegészítve jelent meg a Székely Hírmondó október 1-jei számában, természetesen (!) anélkül, hogy az eredeti közlemény megjelenési helyére és szerzőjére valamiféle utalás történt volna. (Becsületére váljék a lap főszerkesztőjének, értesülvén munkatársa tettéről, levélben azonnal megkeresett, s olyan gesztust tett, ami magánemberek közötti kapcsolatban elvárható ilyenkor!) Ha netán a koppintó személy, bizonyára a lap valamely munkatársa nem is olvasta, esetleg nem is szokta olvasni a Háromszéket, ahol az eredeti közlemény megjelent, mondjuk csak Kézdiszentlélek honlapját (www.sanzieni.ro) látogatta meg, ahol ugyancsak szerző neve és a megjelenés helyének és idejének megadása nélkül érhető el írásom – hogy mennyire piacos lett „termékem”! –, meg kellett volna jelölnie az általa használt forrást – ugyancsak régi jó szokásból vagy törvénytiszteletből –, s abban az esetben fény derült volna arra is, hogy hol keresendő az őseredeti koppintó. Mert hiszen honlapok működtetőinek is, ha egyébre nem, de a jóérzésre s ama hetedik parancsolatra – nem kell idéznem, azt hiszem! – legalább kellene hallgatniuk...
Tudjuk viszont, ha szóban forgó személy hivatkozott volna erre vagy arra, akkor tulajdonképpen önmagának mondott volna ellent, minthogy a tetteseket úgy általában nem az alázat szokta vezérelni elkövetett cselekedeteikben. Aki a jogot – ha az csupán (?) szerzői jog is! – felrúgja, attól általában ne várj alázatot mások által létrehozott szellemi javak iránt, hiszen az ilyen embertípusban nagy a kísértés, hogy ékesítse magát másoktól szerzett tollakkal...
Korszerűtlen és unalmas egy személy lehet, ki ilyen jelentéktelen jelenségről, a plágiumról morfondíroz manapság – mikor államférfiakat, minisztereket csípnek fülön véle –, ahelyett, hogy örülne népszerűségének! Hát figyelnek rád, érdeklődnek, mit csinálsz, mi a legújabb munkád! Ahogy telnek az éveid, s orrodban egyre jobban burjánzik a szőr, mind több tisztelőre lelsz!
Különben volt okom „örvendezésre” korábban is, jó évtizede annak, hogy egy Szentkatolnát bemutató, belső, iskolai használatra összeállított dolgozatom „véletlenül” egy kedves középiskolás diáklány kezébe került, sőt, ez oly mértékben megtetszett neki, hogy első adandó alkalommal pályamunka gyanánt használta, a Rákóczi Szövetség pályázatán nyert is vele, s a szövetség honlapján évekig olvasható volt az illető „ügyes” diák neve alatt... Saját hírnevét „öregbítendő”!
Meg aztán tollforgató ember örülhet különösképpen ennek az érdeklődésnek, hiszen maholnap megszűnik a G(utenberg)-galaxis (több mint fél évszázada megjósolták, s ezzel riogatnak ma is!), de a te munkád egyre terjed.
