Olosz Ella, az elementáris erejű textilművész testi valójában immár húsz éve nincsen közöttünk. Élő szőnyegei, amelyek a lét kiterített asztalára minden ízükben virágot hintenek, igen. Élnek, hatnak, Háromszék kulturális flóráját mítoszi, bibliai igazságokkal szegélyezik.
És mindazon idegen elemekkel – a pamut s fonal évezredes útját a művész tanulmányutakon végigkövette –, amelyek hazaivá válván a szépséget egyetemessé avatják.
Vargha Mihály szobra, remek munka, azt a belső tüzet tükrözi, ami egyszerre volt szolgálat és hivatás, szülőföldszeretet és a világba való kitekintés, szépség utáni áhítat és termő – mindig a föld népét idéző – egyszerűség.
Olosz Ella életműve tömör foglalatban.
Mert az arc vallomások foglalata. Anatómiája a csontok, a lüktető erek, a szenvedésben kisimult bőr rendszerén túl magában foglal egy különös – izzóan emberi – sorsot is. Az ész és a munka, a találékonyság és a szorgalom egymást erősítő ötvözetét.
A magas homlok sosem dér verte síkság, ám hegy magas naposok terepe, amelyen a gond – hétköznapi létünk megannyi keserve – kisimul, s egyetemes tartóoszloppá válik. Ez a homlok Róma köveit éppúgy görgette, mint Kőrösi Csoma Sándor tudáskerékkel fölszerelt hitét, Hargita égbe szúrt fenyőit éppúgy tartotta, mint a legkisebb zsombék fűkatedrálisát.
A mélyen ülő szem egyszerre világító tekintet és befelé néző – örömösen gyötrődő – lámpás. Attól, hogy örökösen fényt bocsátott ki magából, fénnyé tette – a lelkiismeretet hangsúlyozva sugárzóvá – a körülötte lévő kis, és a távolabbi nagy világot.
Az ajak s a szigorúan összezárt száj az önmagában bízó konokság, s nemkülönben a kitartás jellemzője. Csak a kétkezi munka – sosem a hangos beszéd – válthat meg bennünket. Hogy a krisztusi magány a textilkompozíciók révén közösséget erősítő eleven példává váljék.
Vargha Mihály mellszobra akarva-akaratlan valaminő értünk vállalt szerzetesi magatartást is formáz. Olosz Ella művekben megtestesült, mindenkor a közjót szolgáló életét.
Szakolczay Lajos
