Csak sajnálni lehet, hogy a sportegységtől „elvették” az atlétikát, a jégkorongot, a labdarúgást... hogy a város nem tud (vagy nem akar) felnőni az elvárások szintjére, nem tud (nem akar) Felső-Háromszék sportközpontja lenni, nem tud (nem akar) folytonosságot biztosító felnőtt korosztályú csapatokat működtetni. Csak sajnálni lehet, hiszen a város, a vidék sportmozgalmának múltja beszédesen bizonyítja, hogy tehetségekben nem szenved hiányt. Az a vidék, mely az atlétikától el egészen a lovassportig olimpiai, világ- és Európa-bajnoki résztvevőket adott az egyetemes sportnak – hogy néhány nevet is említsek: Kicsid Gábor olimpiai és világbajnoki érmes kézilabdázó, Selymes Tibor világbajnokságon részt vett labdarúgó, az atléta Vitályos és Szakács testvérek, Ambrus Erzsébet, Gáspár Zoltán, Markó György, a labdarúgás legfelső osztályában szerepelt Polgár László, Gál József... és a sok mai fiatal tehetséges cselgáncsozó, asztaliteniszező, kosárlabdázó, kézilabdázó, akik akarva-akaratlan is szülővárosuk, szülőföldjük elhagyására kényszerülnek, ha folytatni óhajtják sportpályafutásukat –, ezen belül a romániai sportéletnek, túlzás nélkül állíthatja, hogy a sporttehetségek régiója a miénk. De hiába, Kézdivásárhely sportélete az utóbbi két évtizedben nem tudott visszanőni arra a szintre, amelyen nem is olyan régen állt, amikor két C-osztályos labdarúgócsapat, B-osztályos jégkorongegyüttes, női kézilabdacsapat, birkózóegyüttes, atlétikai iskola (gondolunk itt Kalith Attila bácsi iskolájára) biztosította a sportszerető város lakóinak hét végi szórakoztatását, kikapcsolódását a mindennapok gondjaiból.  Nos, ezen gondolatok kavalkádjával kerestem fel Dobolyi Aladárt, hogy elbeszélgessünk a Nagy Mózes Sportklub jelenéről, távlati kilátásairól, terveiről most, a 2013–2014-es iskolai és sportév elején.
– Az eredmények tükrében elégedett lehetek a mögöttünk maradt sportévvel vagy iskolai évvel, ha így jobban hangzik – mondta Dobolyi Aladár. – Mind a négy „meghagyott” szakosztályunk jól teljesített. A cselgáncsozó Lukács Arnold két bajnoki címet szerzett, melléje egy-egy ezüstöt és bronzot, Bartos István, Benkő Zsolt cselgáncsozó szintén bajnok, Lukács Kinga ezüst- és kétszeres bronzérmes, Gáll Domokos, Czifra Attila bronzérmes, az asztaliteniszező Kanabé Szilárd kétszeres országos bajnok, ugyanakkor bronzérmes is (férfi párosban). A kosárlabda- és kézilabdacsapataink is tisztes helytállással képviselték a klubot, a várost. Na persze, eredményeink lehettek volna jobbak is, ha nem csak egy-egy edző dolgozik a négy szakosztályban vagy a négy katedrán. Az egy edző kevés – azt oly sokszor elmondtam már, oly sokszor...
– Most, az induláskor hadd vegyük sorra a négy szakosztályt.
– Kezdem az asztalitenisszel, ahol magam vagyok a katedrán, az itt végzett és végzendő edzői fela­dataim mellett még van egy feladatom a román ifjúsági válogatott mel­lett is. Jelen­leg van egy teljesítmény­csoportom és egy kezdő. A leigazolt asztali­te­niszezők szá­ma 31, a gyerekek, vagyis a kez­dők (8–9 évesek) létszáma nagyon változó. Na de működtetünk egy 8–12 évesekből álló leánycsoportot is. Segítségem Kerekes Barnabás. Valamennyi tanítványunk nagyon szorgalmas, jó képességű, kitartó, így aztán kivétel nélkül helytállnak. Hogy milyen bajnokságokban szerepelünk? Elő­ször is a férfi felnőtt A-osztályos csapatbajnokságban, aztán az ifjúsági bajnoksá­gokban.
– Korábban tanítványaid voltak a most külföldön játszó asztaliteniszezők, Turóczi András, Bedő Zoltán (mindketten Német­országban játszanak), a Nagykanizsán sze­replő Szász Kinga és az Olaszországba igazolt Kanabé Szilárd. Ők már a múlt. A jelenben kikre számítasz? – gondolok itt elsősorban a fiatal korosztályúakra.
– Egyéniben Sükösd Roland a nagy favoritom, az újonc csapatban pedig a Medvés Antal, Csiszár Krisztián, Opra Szabolcs, Bedő Norbert négyesre számítok.
– A felkészülési lehetőségek adottak, és annyira, hogy ha jól tudom, nemrég még bővült is az asztalitenisz-csarnok.
– Így igaz, a csarnok magában foglal két termet, egy öt- és egy háromasztalost, mellettük fürdő és most már egy tizenhat személyes szállodai rész, mindez Hegedüs Ferenc üzletember hatalmas támogatásával.
– Következzen akkor a cselgáncs és a két sportjáték.
– A cselgáncsozók mestere továbbra is Veres László. A teljesítménysportban Kézdi­vásárhelyen és az ozsdolai szatellitcsoportban harminc tehetséges fiatal dolgozik, a kezdők száma pedig húsz. E szakosztály is rendelkezik egy korszerűen átalakított edzőteremmel, ahol zavartalanul dolgozhatnak tagjai, akiknek vezéregyénisége volt Lukács Arnold. S dolgoznak is, hiszen évről évre gazdagítják trófeakincsünket. Céljuk nem változott, továbbra is azért dolgoznak, készülnek szorgalmasan, hogy újabb és újabb bajnoki címekkel, érmekkel igazolják: Fel­ső-Háromszéken otthonra és tehetséges fiatalokra talált a cselgáncs. A kosárlabdázók Farkas Alpár irányításával vágtak neki az új iskolai évnek. Alpár egyébként az U18-as válogatottnak a segédedzője is. Itthon az ifjúsági II-es és ifjúsági III-as bajnokságban fog szerepelni a Nagy Mózes Sportklub. A két korosztályban 34 leigazolt játékosa van, s ezek mellett működik egy 18 játékost számláló kezdő csoport is. Itt hadd mondjam el, hogy a szakosztálynak vannak szatellitcsoportjai is a környék azon falvaiban, ahol van sportcsarnok és kosárlabdát sze­rető testnevelő tanár. Kézdivásárhelyen a Turóczi Mózes Általános Iskola sportterme és a városi sportcsarnok biztosítja az edzés- és játéklehetőségeket. A kézilabdában Szász Csaba folytatja a tehetségek felfedezését és továbbfejlesztését. Ő most éppen „őrségváltásban” van, hiszen kiengedte junior I-es csapatát, ennek legjobbjai Sepsiszentgyör­gyön, Székelyudvarhelyen folytatják pályafutásukat. Itt jegyzem meg: hiányzik, nagyon hiányzik egy városi egyesület, mely biztosítsa a folytonosságot. Szász Csaba két kezdő csoporttal vágott neki az új sportévnek. Edzéseit a Turóczi Mózes Általános Iskola sporttermében és a sportcsarnokban tartja.
– Vágyaitok, terveitek?
– Lehetőségeink szerint bővíteni kellene a káderállományunkat, mindenik sportágnak kell legalább még egy szakember, edző, testnevelő tanár – nevezzük, aminek akarjuk. És szeretnénk, ha bővülne a szakosztályok száma is. Nagyon, de nagyon jó volna, ha végre lenne a városnak egy olyan sportegyesülete, amely a nálunk felnőtt sportolóknak sportolási lehetőséget biztosítana, mert most úgy vagyunk, hogy dolgozunk, dolgozunk, de másnak. Más, mások szedik le munkánk gyümölcseit. Miután olyan csodálatos munkalehetőséget biztosított a város – s ezért ezer köszönet és hála –, jó volna, ha életre hívna egy olyan sportegyesületet is, amely felnőttszinten is képviselheti Kézdivásárhelyt, Felső-Három­széket, és továbbviszi a nálunk megkezdett munkát.
– Támogatóitok?
– Hosszú a névsoruk, sok cég, vállalat, intézmény állt eddig is mellettünk, anyagi támogatásuknak köszönhetően jártuk be Európát, vettünk részt nagyon sok nem­zetközi és hazai versenyen, nélkülük alig­ha működhetnének szakosztályaink. Vala­mennyiüknek köszönjük, nagyon köszönjük támogatásukat. És nem szabad megfeledkeznem a szülőkről, hiszen versenyre kelve a cégekkel, intézményekkel, szüntelenül segítettek azon fáradozva, hogy nevelőmunkánk folytonos és eredményes lehessen. Az edzők, tanárok és sportolók nevében is köszönöm nemeslelkűségüket, önzetlen támogatásukat. Ígérem, a jövőben sem fognak csalódni bennünk.
– Úgy legyen!