Negyedik éve koptatom farmeremet a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrumában. Agrármérnök leszek. A kérdés csak az, hogy hol. Majdnem mindegyik új ismerős megkérdezi tőlem előbb vagy utóbb, hogy mihez kezdek, miután diplomát kapok. Hazamegyek, vagy magyar állampolgár lesz belőlem, s itt értékesítem az egyetem által belém préselt ismereteket?
Mi újság otthon?
Én persze büszke székely módjára mindig elmondom a ,,betanult" szöveget, hogy haza kell mennem, mert ha mindenki eljön, akkor nem marad végül semmi érték, s hogy talán otthon még jobbak is az esélyeim agrármérnökként munkát találni, mint itt, mert az országban iszonyatos a fejlődés, még az is megtörténhet, hogy öt-hat éven belül ,,megelőzzük" Magyarországot. S valahányszor ezt elmondom, annyiszor szállok vitába magammal, s bámulok magam elé, mint akit lopás közben tetten értek. Pedig nem loptam semmit. Hazudtam. Vagy inkább csak féligazságot mondtam. Ugyanis nem hiszek benne. Mert valójában igaz, hogy az utóbbi négy évben, amikor három-négy havonta hazamentem, szemtanúja lehettem, amint Nagyvárad, Kolozsvár — s a többi nagyobb város határában, egészen Brassóig — csiperkemód nőnek ki a földből a különböző gyárak; utakat építenek és javítanak, a vasútállomások pedig nyáron tele vannak a tengerpartra induló fiatalokkal. Eddig igaz az állításom. Csakhogy Brassó után megváltozik a kép.
Amikor az ember hosszú útra megy, mindig kíváncsian tér vissza, mert nem tudja, hogy amíg távol volt, mi változott az otthonában. Én is így voltam ezzel egészen addig, míg meg nem értettem, hogy nincs, miért izgulnom, nincs, mire kíváncsi legyek, hisz otthon nem változik semmi. Jó irányban nem. Nem tudom, mivel kezdeném a felsorolást, ha azt is megkérdeznék tőlem, hogy ugyan mi változott meg annyira otthon, hogy inkább hazamegyek a magyar állampolgárság megszerzése helyett. Az, hogy épült néhány bevásárlóközpont, egyenlő a… nem is mondom mivel, nem illik ide.
Egy székelyudvarhelyi sráccal vitatkoztam egyszer, aki Pesten tanul, s kinevetett, amikor azt mondtam, hogy haza szeretnék menni. Ő Pesten képzeli el az életet, úgy gondolja, ott jobb lesz. Azzal érvelt, hogy otthon a pityókán kívül nincs semmi, hogy Székelyföld csak gumicsizmából, traktorból, szilvapálinkából meg pityókából áll. Megsértődtem, mikor ezeket mondta, de legjobban az fájt, hogy egy velem egyidős tehetséges ember mond ilyent a saját otthonáról. Sok idő eltelt, míg úgy éreztem, nem kell haragudnom erre a fiúra, hisz ő racionálisan gondolkodik, nem az érzelmeire hallgat, mint én. S akkor feltettem magamnak a kérdést: miért akarok hazamenni, mi vonz engem haza? Egy lapra helyeztem az érveket s az ellenérveket, és arra jöttem rá, hogy igazából úgy kellene gondolkodnom, mint az említett fiatalember. Mi vonz engem haza?
Munkahelyteremtéssel nem nagyon foglalkozik senki. A szoboravatások, a levegőbe kiáltott magyarkodó szónoklatok csak addig érnek valamit, míg az emberek bemennek az üzletbe, ott aztán a NAGYON DRÁGA és hasonló szavak átveszik az első helyet a fontossági listákon. Egyébként, ha itt maradok, egészen biztosan több fizetésem lesz, mint bármelyik otthoni hivatalnoknak vagy akár vállalkozónak.
Otthon vannak a barátok. A fenét… egyik Luxemburgban, a másik Ausztriában, a harmadik most készül Németországba. Muszáj nekik menni, mert otthon nem élnek meg, a pityóka már nem üzlet…
Az emberek. Ez aztán vékony érv, az biztos. Azért menni haza, mert otthon másak az emberek. A másság még nem is hibás, csak az sántít, hogy jobb, barátságosabb emberek élnének otthon, mint itt. Ha láttam valahol marakodó, civakodó, furkálódó, önző embereket, akkor az otthon volt...
Ha nincs tényleges érdekem abban, hogy hazamenjek, akkor mégis mi az, ami arra késztet, hogy hazamenjek? Ebben nincs semmi racionalitás, csupán érzelgősség lehet az egész.
Jártatok már a Bodoki-tetőn télen? Érdemes kipróbálni. Ha felértetek, nézzetek szét, vegyetek mély levegőt, s vagy tíz percig ne szóljatok. Utána majd jön az érzelgősség.
De az nem lehet, hogy valaki csupán érzésekre hivatkozva mondjon le a jobb anyagi körülményekről. Sokan azt mondanák, hogy ez gyerekes magatartás. Talán az is.
Valami racionális oka csak kell hogy legyen a hazavágyásnak. Van. Nehezen jöttem rá, sok önmarcangolásba, elmélkedésbe került, míg tisztán láttam saját gondolataimat. Hogy ezeket megértsétek, mesélek néhány tapasztalatomról.
Ha körülnéz az ember
Elsőéves koromban kivittek a mezőre gyakorlatra egy seregnyi diákot. Sokan ki sem szálltak a buszból, ők csak azért jelentkeztek agrármérnöknek, hogy egyetemisták lehessenek, egyesek talán tehenet soha nem láttak közelről. Voltak közöttünk olyanok is, akik ,,megszállott mezőgazdászok", ők, ha közel kerülnek egy újabb traktorhoz, eksztázisközeli állapotba esnek. S ott voltam én, aki akkor látott először John Deere traktort, tátott szájjal néztem, ahogy a nyolcfejes váltva forgó ekével odébb röppen a ,,zöld-sárga csoda". Hol vagyunk mi ettől? — gondoltam.
Voltunk Szlovákiában, ott olajtököt termesztettek, meg facéliát. Voltunk Ausztriában is tanulmányi úton, ott minden kisebb méretű gazdaság kapuján az állt, hogy: BIO. A ,,nagyok", akik intenzív gazdálkodást folytattak, nem kapták el a ,,BIO-vírust", nem is volt rá szükségük, hisz jó áron értékesítették termékeiket.
Vonattal mentem a Nyugati pályaudvar felé egy középkorú nő társaságában, az erdélyi magyarokkal szerzett tapasztalatairól beszélt. Azt mondta, hogy szereti Erdélyt, az itt élő embereket, de sajnos, azt is nagyon gyakran tapasztalja, hogy sokan visszaélnek a jóságával, az építőipari vállalkozásnál — amit vezet — sokan nem munkát keresnek, hanem erdélyiségükre hivatkozva valamiféle segélyt.
Aztán találkoztam olyanokkal is, akik azt hitték, hogy nálunk csak szekerek vannak, s nincs elektromos áram. Először nem akartam hinni a fülemnek, aztán megértettem, hogy akinek csak a Duna TV-ből van némi információja rólunk, nem csoda, hogy ilyeneket gondol, hisz ott nem is igen lát mást. Nem csoda, hogy decemberben sokan nemmel szavaztak. Sokan azt sem tudják, hogy az országnak keleti vagy nyugati szomszédja-e Románia. Talán furcsán hangzik, de nem egy fiatallal találkoztam, aki nem tudta.
Akkor is nagyot néztem, mikor először megkérdezte tőlem egy évfolyamtársam, hogy merre van az a Székelyföld. Ma már nem kapkodok levegő után, ha ilyet hallok, szépen elmagyarázom...
Három a magyar
A székelyekhez való viszonyuk alapján három ,,típusát" figyeltem meg a magyar állampolgárnak:
Extrém magyarok: azokat hívom így, akik valamiféle félistennek tekintik a székelyt. Mikor megtudják, honnan jöttem, némelyeken azt látom, hogy legszívesebben ezt kiáltanák: adjál vért, tesó…! Nevetséges. Igaz, ezek között is akad néhány, aki nem találná meg a térképen Romániát, nemhogy Székelyföldet...
A felsőbbrendűek: ők nemmel szavaztak. Ausztrián kívül nem ismerik Magyarország szomszédait. Vannak, akik a plázák, mások a számítógépek világán kívül nem hiszik el, hogy létezik élet. Minden értéket ezek jelentik számukra.
Az emberek: kevés van belőlük. Két változattal találkoztam. Egyik addig tekint embernek, amíg megtudja, honnan jöttél, a másik csak az embert látja benned nemzetiség, kor, nem, hovatartozás figyelembevétele nélkül.
Találkoztam még egy jelenséggel, mindegyik közül talán ez volt az, ami leginkább kiváltotta bennem a HAZA KELL MENNI érzést. A nevetés. Pontosabban a kinevetés. Vannak, akik, mikor határon túli magyarokról van szó, legyintenek egyet, s nevetnek. Számukra buták vagyunk, és rongyosak. Így fogalmazott egyszer valaki: Magyarok… magyarok, de mit kezdjünk velük? Semmihez nem értenek. Hallottam, hogy van közöttük néhány ügyes ács, de abból nem kell sok.
Sokat töprengtem azon, amit akkor ez a valaki mondott. Fájt, de úgy éreztem, hogy sok igazat mond.
Buták vagyunk?
Buták vagyunk, mert évek óta ugyanazokat a vezetőket választjuk, akik saját érdekeiken kívül semmi egyebet nem tartanak szem előtt; buták vagyunk, mert nem tanulunk meg románul, hogy megvédhessük érdekeinket, hogy hangot adhassunk véleményünknek; buták vagyunk, mert nem találjuk meg a túlélés lehetőségeit sem a mezőgazdaságban, sem az iparban, sem pedig a turizmusban; buták vagyunk, mert nem tudjuk felhívni magunkra Európa figyelmét, s talán még azt is elviseljük majd, hogy elvegyék tőlünk az állampolgárságot, ha nem beszélünk románul.
Ha buták vagyunk, akkor pedig rongyosak is. Tehetetlenek, akik elvesznek. Aki bír, elvándorol, az idősebbek maradnak, pár év múlva már csak a történelemkönyvek emlékeznek majd ránk. Majd lesznek Pesten, akik büszkén híresztelik, hogy székely származásúak...
Mégis...
Ezek után talán összeáll a kép, hogy mi az ok, amiért mégis azt tervezem, hogy hazamegyek. Ha nem mennék, egy életen át marna a lelkiismeret-furdalás, mert nem próbáltam meg hazavinni, amit itt tanultam, nem próbáltam meg hasznos tégla lenni egy omladozó falban. Ábrándozás az élet megrontója, de én akkor is azt álmodom, hogy egyszer eljön az idő, mikor nem azt fogják majd mondani ránk, hogy nem kellenek azok a rongyosak, mikor nem kell a barátaimnak a német gazdaság szekerét húzniuk, itthon is megkeresik azt a bért, amit kint.
Lehet, hogy csak álom az egész. Egy naiv egyetemista álma, aki azt hiszi, hogy meg lehet változtatni a világot.
De nem megyek ma úgy el, hogy meg ne kérdezzelek titeket: ti mit tennétek a helyemben? Hazamennétek?
Szilágyi Szabolcs
