Ez alkalommal nem leszek kegyeletsértő, ünneprontó, senkit a díszbeszédet tartó politikusok közül nem sértek meg. Inkább segítségül hívom a Kós-dossziémat: Benkő Samu művelődéstörténész A legszebb élet, amit magamnak el tudtam képzelni címmel 1978-ban megjelent könyvét, Román Győző egy 1998-as riportját az Erdélyi Naplóból, mely szerint Sztána nincs a világ végén, és Molnár Judit Építeni jött ebbe a világba című emlékező esszéjét, amelyet idén szeptemberben olvastam a Krónikában. Azon gondolat által vezérelve idézek belőlük, hogy a Kós Károly halála (1977. aug. 24.) után született erdélyi magyar nemzedék is többet tudjon meg a „legelkötelezettebb erdélyiről: miért éppen Sztána, miért a hozzá való nagy vonzódás a Varjúvár jelképes és valós lényében?” Az erdélyi magyarság „legelső napszámosáról” tanítani, ta­nulni érdemes!
Benkő Samu: – Miért éppen Kalotaszeggel jegyzi el magát? „...Anyámék itt laktak. És édes­anyám idevalósi volt, kolozsvári születésű. Apám ide került a postára. Pestre is miattam jöttek fel, hogy én ott tanulhassak, s közben otthonom le­gyen... Számomra a szülői ház nagy dolog volt. Fontos volt tehát, hogy miután önálló ember lettem, közelükben maradjak. Aztán ide kötött a leányka is... Türéhez. Megismerkedtem vele, s tudtam, hogy a feleségem lesz. S ez a Kalotaszeg itt volt a szomszédban. Praktikus volt tehát, hogy én, amikor függetlenítettem magam, a kalotaszegi Sztánát, ott is az erdő szélét választottam lakó­helyemül. Városban nem akartam lenni. Falun sem. Furcsa magányos természetem következté­ben az egyéni függetlenséget is úgy értelmeztem, hogy a lakóhelyem természeti környezetét is sza­badon választhassam meg. Azt azonban igényel­tem. Hogy minden közel legyen. Ilyen volt az a tisztás Sztánán, ahol házat építettem. Sokszor elmondtam már, hogy akkoriban Sztánán a gyorsvonat is megállt, s én innen könnyűszerrel megközelíthettem kelet és nyugat felé az építkezéseimet. Itt a magam ura voltam. Körülöttem az erdő, a mező szép volt... A tájat és az embereket én egy­szerre szerettem meg.”
Román Győző: „Kevés olyan sokak által ismert települése van Erdélynek, mint Sztána. Egy pajzán század eleji versikében Európa híressé vált nyaralóhelyei között sorolják föl, mint amilyen Karlovy Vary, Marienbad, Lillafüred vagy Her­kulesfürdő. A Budapest–Kolozsvár vasútvonal melletti üdülőhely meg is érdemelte a hírnevét, a gyönyörű táj, az üde vizű források, a nyugalmat adó erdők és a tüdőtisztító levegő vonzotta a pihenni vágyókat. A századforduló után gomba mód­ra szaporodtak itt a villák, s a település az akkori Magyarország egyik elit nyaralójává fejlődött. Könnyen elérhető volt... Bár Erdély elszakításával a határ tilalomfaként emelkedett az anyaország előtt, Sztána villáinak ablakait a két világégés között is sűrűn nyitogatták, s a magyar szó állandó csengése maradt a telepnek. Itt építette fel Varjúvárát Kós Károly, de volt itt pihenőháza Szentimrei Jenőnek, Gyergyai Albertnek,  hogy csak néhányat említsek... Sztána nélkül mindenképpen szegényebb lenne az erdélyi magyar kultúra. Ezt elfelejteni bűn, hiszen történelmünk egy darabkáját vetnénk sutba ezzel. Annál is inkább, mert a valaha színmagyar telepen már vegyes a társaság. De ha a Kós-alapítványok kezelői, az ünnepségek szónokai igazán adóznának a névadó emlékének, kideríthetnék azt is – hiszen köztük a tettes –, hogy hol bolyong már két esztendeje az Illyés Alapítvány által a Varjúvár zsindelyezésére kiutalt pénz. Annak kamatjából még ennél is többre futná...”
Molnár Judit: „Az viszont minden Kiáltó szót olvasó számára világos, hogy Kós nem kártya- vagy légvárat épít, nem kápráztat el virágfüg­gönnyel észrevétlenné álcázott romokkal, nem hiteget, nem ígérget, nem pufogtat üres szólamokat: olyan alapokra húzza fel érveinek építményét, ahogy a középkori kőművesek a gótikus falakat rakták. Kós székesegyházának alapja az egysze­rűen, közérthetően megfogalmazott transzszilvanizmus, ami aztán kősziklaként tartja a gyulafehérvári határozat megígérte autonómia falait...”