Még sincs nehéz dolgom, amikor írni akarok róla, mert a 145 éves kórház történetét író-szerkesztő közösség tagja lévén, a munkásságát ismerő kolléga elég sokat beszélt a Fekete-szanatóriumról, az ott dolgozó orvost pedig egykor az ő tulajdonát képező, 1920–1921-ben megjelent Erdélyi Orvosi Lapok három cikkéből ismertem meg. Pontosan azokból a gondolatokból, megállapításokból, melyeket az akkor 31–32 éves orvos figyelmesen aláhúzott mint megszívlelendő, illetve követendő dolgokat.
Egy nekrológban például megjelölte: „…gondolatait nem rejtette el, nyílt, egye­nes gondolkodású, finom lelkületű egyén volt, soha senkit meg nem bántott, fájdalmát, bánatát magába fojtotta.”
Akár azért húzta alá, hogy neki is ezt az utat kell járnia, akár mert úgy érezte, ő is ilyen, sokatmondóak e sorok, jellemzőek dr. Fekete Sándorra, az emberre, hiszen az ember csak azokkal a gondolatokkal játszik el, amelyek rezonálnak az ő lelkében lévő húrokkal. Ugyanitt aláhúzta: „Ő is azt az elvet hirdette és valósította meg, hogy nincs kissebészet, miként azt már Billroth hangoztatta, és a legkisebbnek látszó esettel épp oly ambícióval foglalkozott, mint a nehéz problémákkal.” Ez már az induló sebészorvos hitvallása. Akárcsak egy másik nekrológban aláhúzott mondat: „ Még utolsó éveit is a tudománynak szentelte, dolgozott szakadatlanul, s a tudománynak legújabb fejlődését nemcsak figyelemmel kísérte, hanem ahhoz maga sokkal hozzá is járult.” Ez is jellemző volt Fekete doktorra bármelyik munkahelyén, bárhol kellett újrakezdenie az akaratán kívül oly gyakran megtört pályáját abban a nehéz időszakban.
Egy másik cikkben két vitatkozó orvosprofesszor nézeteiből aláhúzta egyik állítását: „az a baj, hogy az orvosok nem eléggé »társadalmi emberek«”, és a másiknak erre adott replikáját: „Ha társadalmi emberek, nem elég jó orvosok.” Igen, mert a könnyebb vagy nehezebb műtéteket végző Fekete doktor sem tudta a műtőben hagyni az éppen frissen operált betege gondját-baját, s nem tudott a kolozsvári, majd később a szentgyörgyi társadalmi élet középpontja lenni, mert nem engedte hivatása, vagyis az, hogy a betegeiben ne csak neki megélhetést biztosító fizető embereket lásson, hanem őket sokoldalúan kiszolgáló orvos igye­kezett lenni.
Ezek után nézzük életútját, és hogy mit sikerült megvalósítania kitűzött céljai közül életének több mint nyolc évtizede alatt, melyre két világháború, több impériumváltás, végül a kommunista diktatúra esett.
A Fekete család az egykori Maros–Torda megyéhez tartozó, a Nyárád középső szakaszán fekvő Nyárádgálfalváról származik. Fekete Sándor Marosvásárhelyen született 1888. július 21-én, régi lófő székely nemesi család utódjaként. Több, Fekete nevű ősét már a Bethlen Gábor-féle 1614-es összeírásban megtaláljuk. A lófői rangot és a székely nemesi előnevet kiegészítve a nagyfalusival 1944 tavaszán a Magyar Belügyminisztérium igazolta. Elemi iskoláit Marosvásárhelyen, középiskolai tanulmányait pedig a kolozsvári Unitárius Főgimnáziumban végezte, és ott is érettségizett. A Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemre iratkozott be, 1912-ben avatták orvosdoktorrá. Két évet a sebészeti klinikán dolgozott, és ki tudja, milyen pályát futott volna be a törekvő, szorgalmas, szerény fiatalember, ha 1914-ben nem tör ki az első világháború. Sajnos, be kellett vonulnia és leszereléséig a hadsereg kötelékében dolgoznia mint ezredorvosnak. Helytállásáért több ízben kitüntették, amiért aztán 1941-ben megkapta a vitéz címet. Leszerelése után a kolozsvári sebészeti kli­nikán kezd újra dolgozni mint sebészasszisztens, majd mint címzetes tanársegéd. 1919-ben megszerzi a sebészorvosi oklevelet. Ekkor jött az impériumváltás, amikor a magyar orvosokat és oktató személyzetet menesztették az egyetemi klinikákról. A kolozsvári Vöröskereszt Szanatóriumban talál állást mint főorvos, majd a Charité Szanatóriumban alkalmazzák ugyanilyen besorolásban. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Török Erzsébet osztályos orvossal, akivel aztán 1931. április 26-án házasságot kötött.
Sepsiszentgyörgyre telepedtek, s még ugyanebben az évben magánszanatóriumot nyitottak, amelyet ketten vezettek. Szanató­riumukban sebészeti, szülész-nőgyógyászati és belgyógyászati osztály működött. Ezen-kívül röntgen-, kvarc- és elektroterápiás kezelést is végeztek. Az egyházi felekezetek által küldött szegény sorsú betegek jutá­nyos, esetenként ingyenes kezelésben része­sültek. Sajnos, e jól működő intézmény kedvező fejlődését is feltartóztatta a második világháború. Fekete doktort 1944-ben katonai szolgálatra mozgósították, és a front visszavonulásával a család is ment Nyugat felé, egészen addig, amíg 1945-ben amerikai fogságba kerültek. 1946-ban tértek haza Sepsiszentgyörgyre, ahol újraindították a szanatóriumot, de ez már tiszavirág-éle­tűnek bizonyult, mert 1948-ban államosították, majd meg is szüntették.
A 60 éves, de még munkaképes sebész fő­orvos kezéből kivették az operáló szikét, s elő­ször az Alkalmazottak Szakszervezete, majd nyugdíjaztatásáig a sepsiszentgyörgyi textilgyár orvosaként végezhetett sok bürokráciával járó, lélekölő általános orvosi munkát.
Doktorrá avatásának ötvenedik évfordulóján az egykori kolozsvári egyetem jogutódja Aranydiplomával tüntette ki. A sepsiszentgyörgyi Vöröskereszt Szervezet elnöke, majd tiszteletbeli elnöke volt. Több éven át a sepsiszentgyörgyi unitárius egyház főgondnoki tisztségét is be­töltötte.
Egész életét és szakmai tevékenységét beárnyékolták a zord idők. Meggyőződésem, hogy olyan orvos volt, mint azok, akik jellemzésénél aláhúzott néhány sort. Gyer­mekei: Fekete Gábor testnevelő tanár (el­hunyt 2009-ben) és Fekete Márta Emőke. Dr. Fekete Sándor 1971. augusztus 23-án hunyt el, síremléke a sepsiszentgyörgyi közös temetőben van.

Dr. Fekete Sándorné
Török-Szabó Erzsébet
(1901–1970)
Akkor lett orvos, amikor a hozzá hasonló polgári lányok nemigen tülekedtek az orvosi pályára, inkább a jó férjhezmenetel esélyeit keresték. Erre neki is lett volna lehetősége, hiszen minden adottsága megvolt hozzá: szépsége és vagyoni háttere. Szülei, Szabó József és Mária létesítette ugyanis Sepsiszentgyörgyön Székelyföld egyik legjelentősebb kelmefestő üzemét, amelynek jövedelméből továbbtanulhatott.
Török-Szabó Erzsébet 1901. március 9-én született Mezőcsányon. 1922-ben a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett. Nem bátortalanította el, hogy Kolozsváron már nem volt magyar nyelvű egyetem, vállalta a külföldön tanulás nehéz­ségeit, és beiratkozott a Budapesti Egyetem Orvostudományi Karára. Innen később – valamilyen, általunk nem ismert okból – átiratkozott a pécsi egyetemre. Mivel nem szándékozott Magyarországon maradni, később hazatért, és a nyelvi akadályokat leküzdve, az utolsó éveket már Kolozsváron végezte románul a Regele Ferdinand Egye­temen, ahol aztán 1929-ben orvosdoktorrá avatták.
A nagy tudású Iuliu Haţieganu professzor vezette belgyógyászati klinikán gyakornokoskodott, ahonnan a Charité Sza­natóriumba ment osztályos orvosnak. Itt ismerkedett meg dr. Fekete Sán­dorral, az intézet osztályvezető főor­vosával. 1931-ben összeházasodtak, és új tervekkel, reményekkel a tarsolyukban Sepsiszentgyörgyre költöztek, s a Csíki utcában tíz ággyal működő szanatóriumot nyitottak. A Fekete Szanatóriumban járóbeteg-rendelést is végeztek, gyermekgyógyá­szati rendelőt is fenntartottak, amelyet dr. Fekete Sándorné látott el. Ezenkívül asszisztált férje sebészeti és nőgyó­gyászati műtéteinél is. Négy évig a helyi betegsegélyzőnél is dolgozott, 1934-től a Székely Mikó Kollégium Leánygimnáziumának iskolaorvosa és egészségtantanára is egészen 1943-ig. Egészségtan-tanári képesítést a budapesti Pázmány Péter Tudomány­egye­temen szerzett. Egy időben a sepsiszentgyörgyi Református Nőszö­vetség elnöke, szervezője és irányítója is volt.
1944-ben szanatóriumukat tábori kór­házzá alakították át a hatóságok, ők pedig a visszavonuló csapatokkal elsodródtak a két gyermekkel együtt nyugatra (a férje már katonaorvos volt), ahol amerikai fogságba estek.
1946-ban tértek haza, ahol már a Magyar Népi Szövetség által létrehozott szülészet működött, mellette a Fekete házaspár is újraindította szanatóriumát. Dr. Fekete Sándorné elfoglalta korábbi, iskolaorvosi helyét a leánylíceumban, ahol élete végéig dolgozott. A szanatóriumot 1948-ban államosították.
Mivel nagyon csekély nyugdíjuk volt, s mert a háború és a rendszerváltás elseperte addig összegyűjtött javaikat, gyermekorvosként élete utolsó percéig dolgozott.
Kezdő orvosként a hatvanas években néha én is ültem a körorvosi gyűléseken a szerény, kedves „iskolaorvos néni” mellett, és emlékszem, hogy néha mesélt nagyívű fiatalkori terveikről, megvalósításaikról, a szanatórium létrehozásáról. Szanatóriumuk­kal együtt két tehetséges orvos értékes kezdeményezése semmisült meg, csak mert rosszkor és rossz helyen születtek.