Lehet, hogy a tisztelt egybegyűltek azt várnák tőlem, hogy Rólad beszéljek. Rólad, az emberről, az igaz barátról, a hősről vagy mártírról, a költőről és matematikusról, a csírájába fojtott tehetségről...
De hát mit mondhatnék Rólad Neked, amit ne tudnál jobban, mint mi, aminek valós értelmét ne fürkészted volna ki Te magad? Te, aki most már örökké ifjú maradtál, akárcsak Petőfi vagy József Attila, aki végleg megmenekültél a gyarló földi élet lelki ráncaitól, aki most enyhén ironikus mosollyal tekintesz le ránk onnan, valahonnan az örök emlékezés Paradicsomából.
Becsületesebb, szabadabb életet akartál – akartunk, ha megengeded –, nem szégyen, hogy elestünk e harcban, másoknak is beletört már a foguk, de megpróbáltad – megpróbáltuk, ha megengeded –, s nem maradt nyomtalan. Te elmentél örök ifjan, mi itt maradtunk megöregedni, elfogatlanodni, megkopaszodni, hogy csupasz körmünkkel kaparjuk ki az élet sarkából az elrejtett igazságodat, mely nélkül élni lehet ugyan, de nem érdemes. Te is itt lehettél volna velünk, végezhetted volna mindennapi anyagcserédet, lelki kopoltyúidon át öncenzúrázhattad volna a kibírhatatlant, hogy ne kelljen bedilizni, de te korábban mérlegre tudtad tenni a valóságot, hogy a haszonban mennyi az ár, hogy élni aprópénzre váltva is lehet ugyan, de nem érdemes.
Ma itt vagyunk ismét együtt. Te örök ifjan, én megfehéredve. 45 évvel ezelőtt önként vállaltad/vállaltuk az igazmondással járó következményeket, mint ahogy 35 évvel ezelőtt önként vállaltad a példaértékű mártíromságot. Te nagy mesterek példatárából tanultad, hogy a feláldozott élet fáklyalángja fényévnyi távolságot képes bevilágítani, akár a csillagok. Csillag vagy Te is – felfelé hulló csillag –, aki a szavak és számok köveiből akartál újjáépíteni egy hálátlan csodálatos világot, amely méltó legyen a nagybetűs Ember életéhez.
Itt hagytál bennünket örök ifjan, hogy bajlódjunk csonka demokráciánkkal – „együk meg főztünket”, mondhatnád –, amelyet nem éppen így álmodtunk meg annak idején, de hát az álmok, tudjuk, rendszerint torzítva tükrözik a valóságot... Lehet, hogy könnyebb volt megálmodni – még ha az álomért oly nagy árat is kellett fizetnünk –, mint felépíteni azt. De vajon a torz álmunk nem volt-e értékesebb, mint a megvalósított torz valóság?
Mi itt maradtunk öregen, megráncosodva, kissé meggörnyedve a ránk örökített felelősség terhe alatt, hogy felemelt fővel tisztelegjünk előtted, aki megtetted azt, amit mi nem fohászkodunk hozzád, Te modern kori hitetlen Krisztus – ne nevess, kérlek –, hogy bocsásd meg, hogy nem vagyunk mi is Veled ott, a jobbodon, mint ahogy mi is megbocsátunk Neked, hogy itt hagytál minket, hogy nélküled kaparjuk ki tíz körmünk szakadtáig azt a kevés megmaradt igazságot – a Te igazságodat –, amely nélkül élni ugyan lehet, de nem érdemes.
Nézem az egyetlen megmaradt tanúbizonyságot, az 1959-béli kicsengetési kártyádat, rajta a most már örökké ifjú fényképedet, az annyira ismerős betűidet, és megpróbálom szinte fél évszázad után újraértelmezni akkori egyszerű üzenetedet: „Nem tudom, mit írjak – írtad. – Nem akarom azt írni: fel a fejjel. Úgyis tudod.” Most fél évszázad után is úgy érzem, az emberi méltóság üzenete ez. Elég volt lehajtott fővel élni. Fel a fejjel, emberek. És, hogy a kedvenc költődet parafrazáljam: Éltél – „és ebbe más is belehalt már”.
Szokoly Elek
