– Milyen a gyergyói színháznál dolgozni, milyen a színházigazgatói munkakör?
– Eléggé fura a helyzet, hiszen a családom továbbra is Szentgyörgyön él, és legfeljebb csak hétvégeken találkozhatom velük. Szakmailag persze nagy kihívás. Ha mégoly kicsi is a Figura Stúdió Színház, a felelősség hatalmas. Elsősorban az intézménnyel szemben, azokban a dolgokban, amiket csinálunk (vagy másként csinálunk), ám ugyanakkor a közösséggel szemben is: abban, ahogy a Figura kísérleti színházi törekvéseit megpróbáljuk megőrizni, igényes és gazdag színházi kínálatot teremteni annak a városnak, amely az otthonunk.
– Hogyan lehet egy alig néhány fős csapattal megszervezni a Nemzetiségi Színházi Kollokviumot?
– Tíz napon át mintegy húsz színházi előadást láthatott a gyergyószentmiklósi kö­zön­ség, emellett pedig kísérőrendezvényeket, koncerteket, kiállításokat. Tekintettel arra, hogy ez a rendezvény egy 26 fős kis intézmény munkája révén jön létre, a feladat szinte lehetetlen, vagyis inkább csak annak a kis csapatnak a lelkesedése által lehetséges, amely kétévente újra és újra nekivág ennek.
– Milyen színházak voltak jelen az idei kiadáson?
– Akárcsak anno a kollokvium sepsiszentgyörgyi kiadásain, Románia magyar, német és jiddis nyelven játszó színházai vesznek részt a fesztiválon. A magyar színházak közül idén jelen az aradi, a csíkszeredai, a nagyváradi, a szatmárnémeti, a székelyudvarhelyi, a temesvári, valamint a marosvásárhelyi nemzeti színház, Sepsiszentgyörgyről pedig a Tamási Áron Színház és az M Stúdió társulata, ezenkívül pedig a szebeni és a temesvári német meg a bukaresti zsidó színház. Emellett több alka­lommal is fellépett Gyergyószentmiklóson és környékén az Erdélyi Vándorszínház, és vendégünk volt a kolozsvári Váróterem Projekt.
– Néhány fontos újítás is jellemezte ezt a fesztivált...
– Igen, idén letettünk arról, hogy továbbra is fenntartsuk a fesztivál versenyjellegét. Úgy gon­dolom, inkább a szemlejellegét kell erősí­tenünk, hisz ez nem kultúrák versengéséről, ha­nem kultúrák egymás mellett létezéséről, kap­csolatairól szól. Arról próbáltunk képet nyúj­ta­ni, hol is tart ma Romániában a nemzeti ki­sebbségek színházművészete. Minden nemzet kultú­rája sajátos gondolkodást, sajátos sorstragé­di­ákat, sajátos érzelemvilágot hordoz magában. Ezek egymás mellett létezéséről szól ez a fesztivál – arról a múlóban lévő kulturális sokszí­nűségről, ami ezt az országot régen jellemezte.
– Ilyen szempontból különösen érdekes, hogy a szentgyörgyi színház a Bánk bánnal vehetett részt...
– Igen, kifejezetten örültem annak, hogy ezzel a nagyon mély és gazdag gondolatvilágú előadással sikerült indítani az idei kollokviumot. Olyan előadásról van szó, mely eltérően attól a hangvételtől, amit nemzeti dráma színrevitelétől elvárna az ember, elsősorban konfliktushelyzeteket fogalmaz meg. Nem állít, hanem kérdez: arra a konfliktushelyzetre kérdez rá, ami – a maga feloldhatatlanságában, látszólagos változtathatatlanságában – minden magyar emberben ott feszül. Nem jobboldali és nem baloldali előadás, inkább azt vizsgálja, miért szakadt ketté a lelkünk, és miért van ilyen furcsán összekeveredve bennünk bánat és öröm.
– Hosszú utat járt be fennállásának harmincöt éve alatt a kollokvium...
– Valóban, eléggé hányatott sorsú rendez­vényről van szó. Azok, akik a hetvenes években már jártak színházba, valószínű szép emlékeket őriznek az első két kiadás előadásairól. 1978-ban, majd az 1980-as második kiadáson az a fesztiválkoncepció, amit a Sylvester Lajos által vezetett szentgyörgyi színház létrehozott, az egyik legbátrabb zász­lóemelés volt egy többnemzetiségű Romá­nia ügye mellett. Sajnos, ennek legékesebb bizonyítéka a fesztivál 1982-es betiltása volt. Az, hogy a szabad világbeli újabb, 1992-es harmadik kiadás után a kollokvium gondolata újra elhalt, egy újabb helyzetváltozás folyamatát jelzi: az enyhülő politikai légkörben a nemzeti identitás puszta deklarálása már nem volt időszerű. A nézők már nem a kimondhatatlant hallani mentek színházba, magyarul, németül, jiddisül játszani pedig már nem fegyvertény volt, hanem egyszerű helyzet. Valójában most, ebben az évtizedben látszik beérni az a folyamat, mely az 1990-es években kezdődött el: társulatok változtak meg, néptelenedtek el, keresték saját útjaikat, azt a közönséget, mely elsősorban a színház által megfogalmazható tartalmakra kíváncsi, nem pedig arra, amit a 70-es, 80-as évek „kikacsintó” játékmódja nyújtott. Ennek a folyamatnak nagyon szép példája az, ami Sepsiszent­györgyön történt az elmúlt két év­tizedben. Egy saját útját kereső társulat munkája, művészeinek és előadásainak kisugárzása, a mérce, amivé a színház vált, olyan átalakulásoknak tudott elindítója lenni, melyek mostanra (sok egyéb változással egyetemben, persze) él­hető, megtartó közösséggé tudták tenni a várost. Ha rendezvényünk jövőjéről kell gondolkodnom, valahol ebben – társulatok és kö­zösségek egymásra hatásában, ennek vizsgálatában, előmozdításában, látókörök szélesítésében – látom a kollokvium jövőjét magam is.
– Milyen volt a fesztivál látogatottsága? A befektetett munka meghozta-e a várt eredményt?
– A fesztivál színházi előadásait és kísé­rőrendezvényeit együttesen mintegy 2500-an látogatták, ami azt mutatja, hogy sikeres rendezvényt zártunk. A város közönsége nagyon pozitívan viszonyult a fesztivál rendezvényeihez. Jó volt estéről estére telt házat számolni, érezni azt, hogy érdeklődés, nyitottság, kíván­csiság mutatkozik a városban az iránt, amit a fesztivál, a színházművészet nyújtani tud.