Két embernek szegeztem eddig a kérdést ilyetén formában: Ugye, ott leszel a Nagy Menetelésen? A válasz mindkét esetben ez volt: Majd meglátom. Tőlem is megkérdezte valaki ugyanezt, mire elkomorodtam. Valamit észrevett, megérzett, ami az emberben a lélek mélyén történik, s rám kérdezett: mi van? Valamivel megbántottalak? Igen, volt a válaszom, mert feltételezed, hogy nem vagyok becsületes ember.
S most töprengek ezeken a lehetséges válaszokon.
Az a bizonyos majd meglátom nem jelenti azt, hogy az illető nem lesz jelen. De mögötte lappang, hogy nem kizárólagosan biztos az ottléte. Vagy még inkább: hogy az illetők nem mérték föl, mekkora a súlya annak, hogy ama október 27-e vasárnap délelőttjén mi történik, a déli harangok megkondulásakor hányan leszünk azon az 53–54 kilométeres útszakaszon. S ahogy elindulunk a szomszéd falvak felé, jelképezni tudjuk-e az Egész Székelységet! És egyöntetű lesz-e az akaratunk, bizonyítjuk-e ottlétünkkel, óriási tömegünkkel, hogy mind egyet akarunk: megtartani a szülőföldünket! Önálló székely autonóm régiót! Mert ezzel „vallunk”. Vallunk a romániai hatalom előtt, vallunk a Világ előtt, és vallunk elsősorban önmagunk előtt, hogy akarjuk, igenis, akarjuk valójában a népünk, nemzetünk, közösségünk javát. Hogy: „lemossuk”, le akarjuk mosni magunkról a „gyalázatot”. Miként Petőfi Sándor írta ama március 15-e előestéjén arra a történelmi korra vonatkoztatva: Sehonnai bitang ember, / Ki most, ha kell, halni nem mer, / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete.
Nagy idők voltak azok, nagyobbak, mint a napjainkbeli törpe kor, de valamiben hasonlítottak a mához: abban, hogy elérkezett a cselekvés ideje.
Akkor – 1848-ban – épp a mi földünkön annak a nagy székely elődünknek szájából hangzott el, aki valahogy nevével a 27-ei megmozdulásunknak is részesévé, fémjelzőjévé vált – emléke nagyságával, e tájból fakadt sorsával: „lesz ágyú”. És lett ágyú, és fel is sorakozott Háromszék népe ama ágyúk mögé – melyek, hála Gábor Áron zsenijének, lettek is, és kezdetét vette Háromszék önvédelmi harca, és megtörtént a csoda: ennek a harcnak hála, ha egy pillanatig is, de rávirradt a hazára a szabadság! És ennek a szabadságnak a csodája máig erőt ad a nemzetnek, ez teszi oly széppé március idusát, amikor, bárhol is éljen a világon, átéli: jó magyarnak lenni. És ebben oroszlánrészünk van nekünk, háromszékieknek. (Ama konkrét ágyú nélkül is.)
Visszatérve az elkövetkező október végi vasárnapra: ismét rajtunk múlik minden. Jöhetnek ide százával az autóbuszok a Székelyföld más részeiről, ama nagy menetelés csak akkor lesz Nagy Menetelés, ha mi, háromszékiek mind, egytől egyig jelen leszünk. Ott leszünk az utak melletti helységekből – nem a szomszédunktól várjuk, hogy ott legyen, hanem mi is személyesen, én és te, mind-mind –, és ott leszünk a közeli, mondjam így: háromszéki településekről. Ott leszünk falutáblákkal, háromszínű és kék-arany zászlóinkkal, templomi vagy egyesületi lobogóinkkal, jelszavainkkal, közös Nagy Akaratunkkal, ott leszünk mint egyének, s ott leszünk mint gyülekezetek. Mint egész közösség. Mindenki, akinek személygépkocsija van, beültet még négy embert, és eljön, autóbuszokat fogadunk, vonatokra, szekerekre, lóhátra ülünk, vagy gyalogolunk – legtöbb 2–2,5 kilométert –, de ott leszünk. A tét óriási!
Csak akkor születtek nagy dolgok,
Ha bátrak voltak, akik mertek.
S ha százszor tudtak bátrak lenni,
Százszor bátrak és viharvertek.
(Ady Endre)
Ha esik, ha havaz, ha vihar ver azon a napon, ott leszünk, mert ott kell lennünk. Így mondhatjuk: Megtettem mindent, amit megtehettem.
Ezen a napon ez a Minden!
