A székelyföldi gazdaságok több mint fele olyan minimális birtokkal rendelkezett, amely a család megélhetését sem biztosította. A családi birtok felaprózódása nem volt új keletű jelenség a Székelyföldön, de 1848 után ez a folyamat fokozódott, és ez is növelte a szegény réteg arányát. Elterjedt az a szokás is, hogy a leánygyermek is örököljön földet (ezt a korábbi rendszer akadályozta, kivéve a fiú-leány örökösödési szokásjogot), az adásvétel korlátai megszűntek. Nem volt éppenséggel kivételes eset, hogy 3—4 holdas gazda tíz-húsz darab földet művelt meg, s ahol tagosítás nem történt, ,,még nagyobb birtokon is ritka az egy darabban álló 5—10 holdas terület". A birtok felaprózódása odáig ment, hogy a kérdés előadója, Sebess Dénes országgyűlési képviselő szükségesnek tartotta az örökösödési rendszer jogi megváltoztatását s a visszatérést a régi székely szokásjoghoz, amely szerint a katonáskodó fiúk örökölték a földet, amit természetesen az 1902. évi Székely Kongresszus nem fogadhatott el.

A fentiek a magántulajdonban lévő földbirtokra vonatkoztak, de a Székelyföldön a gazdasági életben igen fontos szerepe volt a nagy kiterjedésű közbirtoknak. A hivatalos statisztika szerint 1894-ben a Székelyföldön 156 522 hold közbirtokosi és községi legelőt s 668 985 hold közös birtoklású erdőt tartottak nyilván. Ezek a számok azért fontosak, mert a közlegelők a szegény rendű családi gazdaságok számára is lehetővé tették az állattenyésztést, a közerdők pedig a tüzelőt biztosították. Csakhogy éppen a 19. század végén gyorsult fel az eddig közösen használt legelők és erdők arányosítása a magánbirtokhoz; a száz holdnál nagyobb területben részesedők kiszakították a közös használatból az őket illető részeket. Ezzel a közlegelők és közerdők aránya annyira lecsökkent, hogy az összes gazdaságnak mintegy fele kiszorult ezek használati jogából, és emiatt a családi kisgazdaság fő támasza, az állattenyésztés mély válságba került. Az a székelykérdés, amely a Kongresszus figyelmét lekötötte, voltaképpen ennek a szegény rendű székelységnek a válságosra fordult helyzetéből adódott. A külterjes állattenyésztés feltételei megromlottak, a belterjesség a kisgazdaságok számára lehetetlen volt. A birtoktulajdon rendezésével a legkisebb gazdaságok létalapja megrendült. A Kongresszus egyik előadója, Incze István tagosító mérnök erről a következőket mondta: ,,Tagadni nem is lehet, hogy tagosítás folytán az 1—2 holdas birtokosok legnagyobb része leszorul a megélhetése teréről, és éppen ezek szolgáltatják a kivándorlók legnagyobb kontingensét." Elsősorban ennek a társadalmi rétegnek kellett a helyzetén javítani.

Szakszerű, tárgyilagos tanácskozás jellemezte az ,,ipari, kereskedelmi, munkásügyi, értékesítési és közlekedési szakosztály" munkáját is. Ezt az értekezést a Marosvásárhelyi Kereskedelmi és Iparkamara készítette elő. Az elnöklő Tauszik B. Hugó kamarai elnök szerint a kormányok eddig a székelységet elhanyagolták, azonban ezután lehetővé válik, hogy a kormányzat felé javaslatokat terjesszenek elő az ipar és a kereskedelem helyzetének javítására, fejlesztésére, mert erre van ,,a székelységnek a legnagyobb szüksége". Aztán szakelőadók sora elemezte az egyes iparágak helyzetét: a faipart, a fonó- és szövőipart, a kőipart, agyagipart, vas- és fémipart, bőripart, aztán az élelmiszeripart.

Az elemzések rámutattak a székelyföldi ipar elmaradottságára, a gyáripar rendkívüli lemaradására — a lehetőségekhez viszonyítva. ,,A kézműipar a múlté. A jelen s jövő életképes ipara a gyáripar. Ha életképes ipart akarunk, a gyáripart kell fejlesztenünk a Székelyföldön" — olvashatjuk az egyik szakelőadásban. Az előadó, Siklódy István a gyáripar fejlesztése által vélte ,,megmenthetőnek" a székelységet. Ám a közgazdasági gondolkodás, amelyet az iparfejlesztéssel kapcsolatban képviselt, bizony abban az időben is részben korszerűtlen volt: szerinte nemkívánatos a Székelyföldön ,,idegen vállalkozó", mert ,,csak az az ipar lesz igazán székely, melynek nemcsak munkásai, hanem vállalkozói is székelyek". Úgy látta, hogy nem idegen vállalkozók betelepítésével, hanem a helyi erő állami támogatásával teremthető ipar a Székelyföldön.

Siklódy István azzal érvelt a székelyföldi vállalkozók s a munkások foglalkoztatása mellett, hogy ,,itt nem minden áron való iparfejlesztésről, hanem a nép megmentéséről van szó". Az előadó a befektetéshez szükséges tőkét a magyar államtól remélte megszerezhetőnek, mert a Székelyföldön hiányzott a kellő pénz. Az iparfejlesztés sorrendjében az olyan iparágaknak kellene elsőbbséget biztosítani, amelyekben a székely népnek a legtöbb hagyománya van, így a fonó- és szövőiparnak, agyag- és kőiparnak, illetve ,,amelyek legnagyobb mértékben vannak hatással a közgazdaság ágaira": a földművelés fejlesztésére, az erdőgazdaságra, valamint a faipar különböző ágazataira. (...)

A Kongresszus sokat foglalkozott a vasútüggyel, s elmarasztalta a kormányzatot azért, mert elhanyagolta a Székelyföldön a vasutak építését, illetve hogy későn és akkor sem megfelelő határozottsággal kezdeményezte azt. Ismeretes, hogy az 1867—1873 közötti erdélyi nagy vasútépítő korszakban a Székelyföld csak egy szárnyvonalat kapott, nevezetesen a Székelykocsárd és Marosvásárhely közötti vasutat, amelyet 1886-ban hosszabbítottak meg Szászrégenig. A Nagy-Küküllő völgyét 1888-ban kapcsolták be az erdélyi fővonalba a Héjjasfalva és Székelyudvarhely között megépült vaspálya által. Aztán nagy késéssel, 1891-ben megnyílt a Brassó—Sepsiszentgyörgy—Kézdivásárhely közötti pályaszakasz, 1897-ben pedig a Sepsiszentgyörgyöt Csíkszeredával összekötő rész, s abban az évben a Gyimes-völgyi vasút. Ezek azonban csak helyi jellegű vonalak voltak mindaddig, amíg a 20. század első évtizedében létrejött az ún. székely körvasút (a Szászrégen—Déda, Madéfalva—Gyergyó­szentmiklós—Déda szakaszok által). (...)

A közutak állapotáról Incze Kálmán marosvásárhelyi mérnök számolt be, elismerve, hogy az állam nagy összeget folyósított útépítésre, ám általában a főútvonalaktól távolabb eső vidékek útjai rossz állapotban vannak. A Kongresszus azt kérte, hogy az állam és a törvényhatóságok különösen a gyógyfürdőkhöz vezető utak karbantartásáról gondoskodjanak.

A székely agrártársadalom válsága nem hagyta érintetlenül a hagyományos életmódot és a közerkölcsöket, mindez pedig az agrárközösségek kohézióját gyöngítette. Gyengülőben volt, de korántsem szűnt meg a szülőföld vonzása. Erről a Közművelődési és Közegészségügyi Szakosztályban Kozma Ferenc tanár-tanfelügyelő tartott előadást A székely nép szociológiai és néprajzi szempontból címmel. A neves előadó utalt a régi székely autonómiára s azokra a jogszabályokra, amelyek hozzájárultak a székely nép önfenntartásának biztosításához. Az újabb helyzet azonban kedvezőtlen változásokat hozott, különösen a közerkölcsök és a valláserkölcsök terén. ,,Korcsmák népesedése versenyre kelt a szentegyházakéval... S mindezekből a hitéleti, családi, társadalmi és hazafiúi erények olyan hanyatlása észlelhető, aminek feltartóztatására és orvoslására minden hivatott tényezőnek összetett erővel kell hozzálátni." A ,,nemzeti önérzet" csökkenéséről is szólt az előadó, s a hazafias nevelés fokozását javasolta. Jellemző a hivatkozása is: Gábor Áront, Bem tábornokot, a madéfalvi veszedelem szomorú eseményét lehet és kell szerinte az ifjúság között ismertté tenni.

A papi küldöttek beszámolóiból kiderül, hogy a megtartó székely életmódon is rést ütött a hagyományos gazdálkodás és társadalom válsága. Növekvőben volt az ún. vadházasságok száma. Második erkölcsi kérdésként a részegeskedést említik, különösen a pálinkaivás térhódítását tartották veszélyesnek. (...)

Természetesen, a Kongresszus nem feledkezett meg a sajátos székely történelemről s ennek szerepéről sem. A Kongresszus teljes ülésén hangzott el Szádeczky K. Lajos kolozsvári egyetemi tanárnak, a székely história legkiválóbb ismerőjének A székelyek történelmi intézményeiről című előadása, amely azt bizonyította: a székely történelem sajátos intézményei segítették a székelységet abban, hogy szülőföldjét, ősi szállásterületét megtartsa a legmostohább körülmények között is, amiért katonai szolgálattal hatalmas véráldozatot is hozott. Beszédét így fejezte be: ,,Erdély volt Magyarország keleti védőbástyája századokon át, s a Székelyföld ennek legkimagaslóbb őrtornya", ezért ,,ezt a népet, a székelyt elesni engedni: nemzeti bűn; ezt megmenteni, fenntartani a jövendőbeli honvédelem magasztos művére — nemzeti érdem". Továbbgondolva Szádeczky Lajos eszméit, hangsúlyozni szeretnénk: a székely történelem sajátosságai, intézményei hozzájárultak ahhoz, hogy a székelység megőrizhette identitását, magyarságát. Ugyanakkor látnunk kell a sajátosságok viszonyulását az 1848 után kialakult helyzethez.

A 19. század második fele a polgári társadalom korszaka volt. A rendi válaszfalak leomlása által, a polgári tulajdon általánossá válásával a szabad verseny és a kapitalista viszonyok folyamatosan teret nyertek a Székelyföldön is. A bankhálózat kiépítése és működése efelől nem hagy semmi kétséget. Politikailag ez már az Osztrák—Magyar Monarchia korszaka, amikor a székelységnek az Erdéllyel kiegészült Magyarország keretében kellett megtalálnia fejlődési alternatíváit, perspektíváit. Ez a helyzet újabb kérdéseket vet fel a kutatás számára. Elsősorban az a kérdés vár megválaszolásra, hogy a sajátos történelmi hagyományrendszer és mentalitás milyen hatással volt a székelységre, segítette, avagy gátolta boldogulását a számára annyira szokatlan kapitalista viszonyok között. Tény, hogy a társadalomban egységesülési s újfajta megosztódási folyamatok párhuzamos jelenlétére figyelhetünk fel. Néhány évtized leforgása alatt összeolvadt a régi szegény nemesi rend, a szabad földművelő, lófői-gyalogos rend és a jobbágyság vagyonosabb rétege. Ebből egy családi gazdálkodást folytató szabad kisbirtokos társadalmi kategória képződött, amely még az 1918—1920-as impériumváltozás nyomorúságait is képes volt átvészelni, s életképességét megtartotta egészen az 1960-as évekig, az erőszakos kollektivizálásig. Életerejéhez kétségkívül hozzájárult a székely örökség jellegű, magántulajdonra épülő, de a közbirtokra is támaszkodó családi gazdálkodási mód hatalmas tapasztalati öröksége s a vele kapcsolatos — Tamási Áron találó kifejezésével élve — ,,megtartó életforma".

Ugyanakkor látnunk kell az örökség hátrányait is. A katonai szolgálattal olyannyira összekapcsolódó székelyföldi társadalom — a régi szabadságjogok a társadalmi egyenlőség emlékét is őrizve — majdnem érintetlen maradt a kapitalista szellemtől. Jól látták azt a századforduló gondolkodói is, például Bartalis Ágost, a népe iránt elkötelezett csíki szolgabíró, aki Csíkménaság székelyei című, 1901-ben közölt tanulmányában a következőket írta: az 1848-ban bekövetkezett ,,nagy közgazdasági átalakulás e népet teljesen készületlenül és fegyvertelenül találta. A büszke, szabad, nemes katonanemzet nem tudott a változott új viszonyokhoz alkalmazkodni, sőt, azokkal nem is törődött. Élt úgy, mint azelőtt századokon át ősapái. Lehetett tőle akármiféle változás a világban, ő azokkal nem törődött, megmaradt a maga mozdulatlan konzervativizmusában. Az iparűzést, kereskedést méltóságán aluli foglalkozásnak tartotta, s tartja részben még ma is, mely csak a zsidónak, örménynek való. És ezen balfelfogást eloszlatni a viszonyok is a legkedvezőtlenebbek voltak. Megmaradt a földművelés és állattenyésztés mellett. (…) A föld nem nőtt, a gazdálkodás jövedelmezőbbé nem lett, a lakosság szaporodott, kenyér több kell, és a kiadások ijesztő mértékben szaporodtak, anélkül, hogy a jövedelmek szaporodtak volna. Mi lett ennek a természetes következménye? Az eladósodás." Így alakult ki — Bartalis szerint — a századfordulói székelykérdés, amellyel a tusnádi Székely Kongresszus foglalkozott.