Ott kellene lenniük az időseknek, kik túlélték a kommunista rendszer lélek- és emberpusztító idejét, Ceauşescu magyarellenes, sunyi beolvasztó politikáját, a falupusztítás rémét, kik nyögik a ránk szakadt kapitalizmus kíméletlen korát, csekélyke nyugdíjból próbálják átvészelni a mindennapokat, miközben azzal szembesülnek: ismét másodrendű állampolgárokká válunk, szűkül életterünk, fogyunk.
Ott kellene lenniük a kevés jó időt megélteknek azért, hogy gyermekeik, unokáik számára jobb világ, élhetőbb élet következzék. Nem kell kilométereket gyalogolniuk, azt megteszik, kiknek erejéből futja, elég, ha eljönnek a templom elé, s megmutatják, nem volt hiába a sok kínlódás, nem törtek meg az idők, korok terhe alatt, ha ők kibírták, van remény.
Ott kellene lenniük a falvakon élőknek, kiknek e föld ad étket, erőt, ha valaki, akkor ők igazán ismerik valós értékét és nyűgét is. Szülőföldjük és éltetőjük e táj, hol szinte rabszolgaként robotolnak, de ezt tették őseik is, ez ad értelmet, kenyeret, jövőt. És ott kellene lenniük a városiaknak, kik dolgoznak éhbérért, vagy csak remélik a munkát, kik belefáradva, beletörődve a napi nehézségekbe, nem is akarnak családjukon kívül másra figyelni. Az értelmiségieknek, kik rég letettek arról, hogy véleményformálói, -hordozói legyenek közösségüknek, komor daccal fordulnak el közéletünktől.
Ott kellene lenniük a fiataloknak, kiknek életük, pályájuk elején még csak terveik, álmaik vannak, önmagukat próbálják felépíteni, fölöslegesnek érzik az őket körülvevő világgal törődést, a diákoknak, kik az iskola terhét nyögik, s nem is értik pontosan, miről szól e tüntetés, az apró gyermekeknek, ha másért nem, hogy hitet, erőt adjanak az idősebbeknek.
Ott kellene lennünk mindannyiunknak, háromszékieknek, székelyföldieknek, mert jöjjenek Magyarországról, Erdély más tájairól, de igazán hatalmas tömeget csak mi alkothatunk. Rólunk, értünk szól a nagy menetelés, arról, amit eddig megéltünk, a jövőről, amelyet magunkénak szeretnénk.
Ha nem győzzük le a közönyt, a kishitűséget, ha azt várjuk, mások tegyék azt, ami a mi dolgunk, mások vonuljanak, tüntessenek helyettünk, ne is reméljünk eredményt. Ha most, mielőtt igazán elkezdődne, már fel is adjuk a harcot, ne álmodjunk szebb holnapot, gyermekeink elmenekülnek, szétszélednek a világba, elfogyunk e tájról, s száz év múlva már legfennebb a sírok árulkodnak arról, hogy egyszer valamikor éltek itt magyarok.
Tegyünk hát, hogy ne ez legyen a jövő. Legyünk ott vasárnap minél nagyobb számban a székelyek nagy menetelésén!