A színen muzsikusok gyantáznak, hangolnak, hangszereiket cserélgetik, készülnek a ki tudja, meddig tartó mulatság kiszolgálására. A feleségek körülöttük szundikálnak. Ám amikor ébredeznek, érthetetlen mozdulatokkal rángatóznak, kutathatja a néző, de hiába, a furcsa mozdulatvilág üzenetét. A kivetítőn pergő filmkockák helyreigazítják a látványt: mező­ségi táj, adatközlők mondják be nevüket a gyűjtéseknél megszokott rend szerint, régi felvételeken a magyarpalatkai Kodoba Béla és Márton muzsikál. A színpadi jelen és a vetített múlt egymásra talál, a Heveder zenekar élőben hozza a magyarpalatkai nagyokat, a juhosok lassú cigánytáncánál már nem is fontos, Kodobáék vagy Fazakas Leventéék húzzák-e.
A két vőfély (Melles Endre és Péter Előd) lakodalmi hívogatója és menyasszony-bú­csúztatója aztán már közvetlenül humorra hangol, mindketten karakteresen hozzák szerepüket. A nászmenetből kiváló leányok csúfoló rigmusai és erős erotikával, népi pajzánsággal bemutatott mozdulatvilága te­litalálat egy olyan pillanatban, amikor a nézőben a feszültséget többek között az idézi elő, hogy megjelenik-e a menyasszony és a vőlegény. Kiderül, elég róluk beszélni, őket parafrazálni, jelenlétük ezáltal is biztosított, nem kell fizikai valóságban is részt venniük.
Az örömanya és örömapa (Vajda Katalin és Virág Endre) elhiteti velünk, hogy minden rendben, a mulatság alatt ugyan az asszony időnként fegyelmezi urát: csak lassabban a testtel, de a násznép, nyárspolgárok és földhözragadtak, magyarok és románok (mint majd minden vegyes lakos­ságú mezőségi faluban) jól mulatnak. A me­zőségi táncok teljes vonulata vezet végig a lakodalmon, ellenben nincs szabályos sorrend, ki, amit akar, azt rendel, a zenészek egyik lábukról a másikra állva szolgálják ki a mulatozókat, úgy vonulnak a színpadon, mintha szél fújná őket egyik helyről a másikra. Olykor feloszolva, egy prímás, egy brácsás, odébb a második prímás, második kontrás és bőgős tesz eleget a kérésnek. Nincs idő szivarra, de az valahogy mégis sikerül, hogy amikor a tetőfokára hág a tánc, a megmutatom én virtuskodás, a zenekar eltűnik. A muzsika – szinte észrevét­lenül – már felvételről szól, a magyarpalatkai Kodobáék húzzák, de ez csak akkor okoz döbbenetet a násznép körében, amikor a választófal mögötti zabáló muzsikusokat meglátják.
A krónikás tiszte nem az, hogy mindent eláruljon az előadásról, de azt meg kell állapítania: a rendkívül színvonalas előadástól idegen a menyasszonyfektetős jelenet, amit egészsé­ges humor, parasztos erotika helyett (amit a hagyományokból jól ismerünk) tündérekkel (?) oldott meg a rendező, sem műfajilag, sem mondanivaló szempontjából nem indokolt.
A banda című hagyományőrző táncszínházi produkció (bármilyen furcsa is a megnevezés) az eredetiséghez ragaszkodó újszerű gondolkodás- és előadásmód sikeres ötvözete, látványos, mulattató, már-már fergeteges, az eredeti felvételekkel gazdagított részek okán hiteles, a tánckar teljesítménye révén rendkívül színvonalas, a Heveder zenekar előtt pedig újfent le a kalappal.