Farcádi Botond
Minek vegyünk részt a székelyek nagy menetelésén, úgysem érünk el azzal semmit. Elegem van a politikából, pártokról hallani sem akarok, minden politikus a maga hasznát nézi, hagyjanak engem békén. Nem szeretem a magyarkodást, székelykedést, nem ezzel kellene most foglalkozni, hanem például munkahelyeket kellene teremteni. Minek nekünk autonómia, amikor így is milyen szegények vagyunk?
Találkozhattunk ilyen és ezekhez hasonló megkeseredett, kiábrándult, közömbös, hamis vagy éppen lekicsinylő, gúnyos kijelentéssel a székelyek nagy menetelését megelőző napokban, és hány ilyen álságos kifogást lehetne még felhozni azt alátámasztandó, miért ne vegyünk részt minden idők legnagyobbnak ígérkező autonómiatüntetésén.
De mielőtt felhorgadnánk, és azonnal elfordulnánk, elgondolkodhatnánk: vajon megtettünk-e mindent, hogy ezeket a némelyek számára igaznak tetsző érveket cáfoljuk? Emlékeztettük-e őket például, hogy forradalomnak, utcára vonulók millióinak köszönhetően tudja ma egyáltalán szabadon megfogalmazni véleményét? Említettük-e nekik, hogy ha 1989-ben Temesváron is kifogásokat kerestek volna a tettek helyett, ma alighanem vezényszóra kellene kivonulni a diktátor imádására? Biztattuk-e arra a politikától jogos csömörrel elfordulókat, hogy cselekedjenek maguk, ne engedjék át a terepet olyanoknak, akik csak meggazdagodásukat tartják szem előtt? Megpróbáltuk-e tudatosítani bennük, hogy az autonómia nem valamiféle elvont, kizárólag politikusokra tartozó dolog, hanem mindennapi életünket befolyásoló, meghatározó, mindannyiunk számára fontos ügy. Például, hogy milyen nyelven magyarázzuk el bajainkat az orvosnak, lesz-e, aki megérti, mi a panaszunk? Tanulhatunk-e magyarul óvodától az egyetemig, vagy eleve lépéshátrányba kényszerülünk a többségi nemzet tagjaihoz képest? Bukarest környékén építenek-e autópályát az általunk befizetett pénzből, míg mi járhatatlan utakon kátyúból kátyúba sodródunk – vagy helyben maradhat adónk, és lesz beleszólásunk, mire költsék? Vetettük-e fel a kérdést, mi lesz az általunk befizetett adólejekkel, miként tűnik el a pénz a feneketlen bukaresti zsákban? Hangsúlyoztuk-e, hogy önrendelkezési igényünk nem a románság ellen irányul, hogy a világszerte működő autonómiák jólétet, gazdasági fellendülést hoztak az ott élőknek?
Ha mindezt nem próbáljuk meg, akkor nem tettünk eleget, a sikerhez szükség van a már belefáradtakra, a még kétkedőkre is. Hogy az úgysem után ne az következzék: nem megyünk semmire, hanem együtt mondjuk: úgysem hagyjuk Székelyföldet, jövőnket.
