Különös időzítés volt, hogy a Montjuic-kastélyt éppen szeptember 11-én látogattuk meg. Az évszázadokon keresztül partvédelmi szerepet betöltő erődítmény a katalánok szemében a mai napig a spanyol elnyomás jelképe. És, természetesen, erre Franco rátett egy jókora lapáttal. Uralma idején a titkosrendőrség börtöne volt itt, ahol számos katalán hazafit tartottak fogva, és kínoztak kegyetlenül. Daniel – szállodánk katalán recepciósa – korábban határozottan kijelentette: ő még nem járt az erődítményben, és soha nem is fog odamenni! Én azzal magyaráztam e „tettünket”, hogy kizárólag a katalán hazafiak iránti tiszteletadás szándéka vezetett ide ezen a napon! (És csak másodlagosan a képzeletet felülmúló, egyedi panoráma, amit ennek az erődítménynek a teraszán tapasztalhat meg az odalátogató!)
Negyed öt körül aztán gyorsan elindultunk visszafelé, a felvonó termináljához. Örömmel tapasztaltuk, hogy a délelőtt még szemerkélősnek induló idő kezd javulni, a felhők fokozatosan eltűnnek az égboltról, és visszaáll a jellegzetes, mediterrán napsütés. Mintha a nap is a katalánokat szeretné üdvözölni e különleges alkalommal.
Ahogy felvonókabinunk közeledett a kikötőhöz, a bal oldalon letekintve észrevettük a mélységben alakuló emberi láncot: a sárga pólókban tündöklő tömeg (hát ezt is sikerült „keresztülvinniük”: a résztvevők mintegy 90 százaléka egységes, az eseményre gyártott sárga pólót viselt!) az Avinguda del Parallel felől zárkózott fel és terjedt tovább a párját ritkító Passeig de Colom irányába. Mire földre szálltunk a kikötőben, alig volt több, mint 30 percünk, hogy elérjük a legközelebbi pontot, ahol az élőlánccal találkozhatunk. Ez a Via Laietana és a Passeig de Colom kereszteződésénél következett be, bevallom, nagy megkönnyebbülésemre: 17 óra 10 perckor, 4 perccel a hivatalos kezdet előtt szemtől szembe találtuk magunkat a történelem leghosszabb élőláncával.
Itt tapasztaltuk meg azt, amit szívem szerint minden székely testvéremmel meg szeretnék osztani! Egy kilométeren át szembemosolyogtunk egy csodálatos nemzet fiaival és lányaival, egy olyan néppel, mely azon a napon is kiválóra vizsgázott, példát mutatott az egész világnak: politikai érettségből és elszántságból; hitből és elkötelezettségből; szolidaritásból és nemzeti öntudatból! A nemzettel, mely egyszerre tud érett felnőtt és játékos, vidám kisgyerek lenni!
Hihetetlen, felemelő érzés volt látni a nemzeti zászló színeire festett arcú 6–7 éves kisgyerekeket, a 85–90 éves, tolókocsis öregeket, a tizen-huszonéves fiatal lányokat, fiúkat, a középkorosztályt, mindannyiukat, amint egy emberként, egyetlen akaratot, egyetlen hitet sugározva, kitörő lelkesedéssel álltak közös nemzeti ügyük mellé! A felnőttek versszerű kérdéseket intéztek a gyerekekhez, akik szintén rímekben, versszerűen válaszoltak. Nem töröm a fejem, hogy rímekben fordítsam le, de nagy vonalakban erről szóltak a versikék: (Felnőtt): „Melyik Európa soron következő, független állama?” (Gyermekek): „A független Katalónia”. Némelyik csoporthoz odalépve, nekik szegeztem a kérdést: és a (Katalónia utáni) következő független állam? Tágra nyílt, csodálkozó tekintetüket nyomban lelkesedés, vidám együttérzés váltotta fel, mikor meghallották a választ saját kérdésemre.
A Passeig de Colom kilométernyi szakaszán, a Via Laietana és a híres-neves Ramblas között végig fotóztam, videóztam a lelkes tömeget, mely tömeg olykor, végtelen lelkesedésében, FC „Barszás” lendületében, vízszintesen kígyózó előre-hátra mozgásával többször is majdnem elsodort útjából.
Az élőlánc nem tartott tovább egy óránál, de az utcákról visszavonuló, szétoszló tömeg szabályosan elfoglalta Barcelona tereit: a nemzeti ünnep sok helyen késő éjszakáig tartó, vidám mulatsággal folytatódott, melynek főszereplője szinte kivétel nélkül, mindenütt a katalán ifjúság volt!
Mire tanít hát minket, székelyeket a katalán példa?
Megvallom, a Passeig de Colom (Ko­lumbusz út) mintegy kilométernyi szakaszán olyan intenzitású, felemelő élményben részesültem, melyből minden székely testvéremnek bőven tudnék osztani, lelkesítő gyanánt! Nehéz volt száraz szemmel és lélekkel megtapasztalni ezt a csodát. Mint ahogy nehéz volt távol tartani az analógiákat, és föl ne tenni magamnak a kérdést: mikor leszünk mi is ilyenek, mint ők itt? Október 27-én mit fogunk felmutatni? Lesz-e bennünk fele ennyi lelkesedés?
Ne feledjük: a katalánok 1977 óta széles körű, azóta is „szélesedő” autonómia haszonélvezői. Ők azonban ennél többet, teljes függetlenséget akarnak! Nem többet, mint elorzott történelmi jussukat igénylik, követelik vissza napjaink madridi kormányaitól. Aki cseppet is ismeri történelmüket, az tudja: teljesen jogosan! És velünk ellentétben a katalánok ismerik saját történelmüket! Ez náluk nem fakultatív tananyag, ami ráadásul „érdeklődés hiányában elmarad”.
Nemzeti ünnepük történelmi dátuma amolyan katalán „Mohács-féle”, a totális vereség évfordulója! Akkor hát miért ünneplik? Katalán barátainkat ez abszolút nem zavarja? Nem! Azért nem, mert számukra a szeptember 11-e nem a múltat, hanem a hittel megrajzolt jövőt jelenti! Ők büszkén, meggyőződéssel vallják, hogy 2014-ben – 300 évvel azután, hogy elszenvedték történelmük legsúlyosabb, nemzeti létüket is veszélyeztető csapását – kikiáltják nemzeti függetlenségüket! Nem kérik, nem koldulják: kikiáltják!
Én hiszem, hogy ez bekövetkezik csillagászati pontossággal, a beharangozott dátumon. Így kell a vereség évfordulóit a győzelem, az újjászületés évfordulóivá változtatni! Sok egyéb mellett ezt is eltanulhatjuk a katalánoktól!
Ui. A sors kegye volt, hogy mindezt megélhettem családommal együtt. A kis katalán zászló, amit ott viseltem, sokszor könnyes szemmel, egy nagyobb székely zászló „társaságában”, részt vesz a székelyek nagy menetelésén, valahol Kökös és Bereck között!
Isten áldja a székely magyar népet, Isten áldja katalán barátainkat!

Elekes Csongor