Horváth István, Tulit Zsombor, Koter Adél és Toásó István

— Valószínű, hogy furcsán hangzik ez — állítja Tulit Zsombor, a Northland Aconcagua Expedíció egyik háromszéki tagja —, de ha a hétből csak az Everest fog hiányozni, akkor lehet, hogy ,,ráfanyalodunk" arra is. Egy ilyen expedíció rengeteg pénzt igényel. Amit eddig megmásztunk: Alaszkában a McKinleyt, Afrikában a Kilimandzsárót, Európában a Mont Blancot — majd mikor a földrajzi térkép átrajzolódott, az Elbrust —, ezek mindig elérhetőek voltak. Mondhatni, karnyújtásnyira voltak tőlünk. Már az alaszkai expedíció is egy nagyobb méretű túra volt, de az Alpin Sport által szervezett események közül az Aconcagua volt mindmáig a legnagyobb.

Nem kizárt az a dolog, hogy a jövőben a székely alpinisták eljutnak az antarktiszi Vinsonra (4897 méter) vagy éppen a himalájai Cho Oyura (8201 méter). A csapat idővel Ausztráliába is el szeretne látogatni. Tulit Zsombor — aki az Aconcagua-expedíció vezetője is volt — a későbbiekben a Himalájába is szeretne expedíciókat szervezni, hiszen maga a szervezés is egy kihívás. Szívesen megmérettetné magát e téren is.

A tizenegy fős Northland Aconcagua Expedíció Bukarestből indulva, Madrid és Santiago érintésével érkezett meg Mendozába. A 24 órás utazás után következett a tesztvásárlás, amire azért volt szükség, hogy ne a hegyen derüljön ki, a megvásárolt közel 150—200 kg élelmiszer valamilyen okból ehetetlen. Egy másik nagyon fontos dolog, amit az érkezés után el kellett intézniük, az engedélyek beszerzése volt. Ez majdnem 4000 dollárba került a tizenegy személy számára. Miután az engedélyeik is megvoltak, következett a tényleges bevásárlás, és ekkor beszerezték mindazt, amire szüksége volt egy ekkora társaságnak az expedíció húsz napja alatt.

— A vásárlást hármas csoportokban ejtettük meg — meséli Tulit —, hiszen tudtuk, hogy tizenegyen nem tudunk egy csapatként dolgozni. Ez már Alaszkában kiderült, hiszen nyolcan már sokan voltunk ahhoz, hogy mindenkinek minden jó legyen. Ennek következtében volt három hármas és egy kétfős csapatunk, amit már itthon kialakítottunk. Ezután az öszvérek bérlése következett, és kellett gondoskodni a csapat szállításáról is. Járművet béreltük, s azzal folytattuk utunkat a közel 2000 méter magasban található Penitentesig. Az autó kellett a fél tonna felszerelés szállításához is. A Penitentesben töltöttünk egy éjszakát, innen egy kis akklimatizációs túrát is lebonyolítottunk, és felmentünk közel 3000 méter magasba.

A következő nap a csapatot felvitték a park bejáratáig. Időközben az öszvérek elindultak a felszereléssel a 4300 méter magasban található alaptábor, a Paza de Mulas felé. A bejárattól gyalog folytatták tovább útjukat a székelyek, amíg el nem érték a 3300 méteren lévő Confluencia tábort. Annak ellenére, hogy az öszvérek elvitték felszerelésük 80 százalékát, mindenkinek maradt egy 15 kg-os hátizsákja, amit cipelnie kellett a hosszú portyán. A Confluenciától felmentek a mintegy 4000 méteren lévő Plaza Franciához, majd vissza a Confluenciába, és egy újabb ott töltött éjszaka után vágtak neki a több mint 30 km-es útnak. 2007. december 31-én délután 4 óra tájt érkeztek meg az alaptáborba, ahol helyi idő szerint 7 órakor ünnepelték meg a szilvesztert.

— Elég lapos volt a hangulat — emlékszik vissza Zsombor —, enyhe fejfájással, étvágytalansággal küzdött mindenki, továbbá hátravolt még a sátorhúzás, a víz beszerezése és az egyéb teendők. Ennek ellenére összegyűltünk, kibontottunk egy pezsgőt, és koccintottunk. Másnap, január 1-jén pihentünk. A terv az volt, hogy kipihenjük a 9—10 órás gyaloglás fáradalmait, de akadtak olyanok, mint Bodrogi és Manolăchescu, akik túrázni mentek, és feljutottak 5300 méter magasba. Ezután következett a többi tábor kiépítése. Az 5000 méteren lévő Plaza Canadában hoztuk létre az első táborunkat. Ide két sátrat vittünk fel, majd visszamentünk az alaptáborba. A következő nap újra felmentünk a Plaza Canadába, és hat-hét napra elegendő élelmet, felszerelést cipeltünk fel. Egy ott töltött éjszaka után felmentünk a Nido de Condoresbe (5600 méter), ott is hagytunk egy sátrat, majd visszatértünk a Plaza Canadába. A következő nap újra fel a Nidóba, majd ott is aludtunk. Mindennap ,,zsonglőrködtünk" egy picit, és sétáltunk a táborok között. A Berlin táborba is feljutottunk (5970 méter), de innen többen is visszavonulást fújtak, hiszen ennyi hegyen való ,,ülés" után jól jön egy kis pihenő az alaptáborban. Amikor visszaértünk a táborba, Dan és Móni éppen akkor támadta a csúcsot. Bodrogi Gyuri már egy nappal korábban feljutott 6962 méter magasba. Aki jobban érezte magát, nekivágott, és megmászta a hegyet. Január 9-én Koter Adéllal volt egy sikeretlen csúcsmászásunk. Megpróbáltunk a Nidóból feljutni a csúcsra úgy, hogy kihagytuk a Berlin tábort. Reggel 6-kor indultunk neki, nagyon erős szél fújt, és mínusz 30 fok volt. A rossz idő miatt képtelenség volt véghezvinni az akciót, ezért visszamentünk a Nidóba. Ezalatt a többiek lementek az alaptáborba, mert úgy vélték, nincs értelme abban a viharban ott ülni. Négyen maradtunk: Horváth István Parajdról, Toásó Pityu Udvarhelyről, Koter Adél Csíkból és jómagam. Másnap felmentünk a Berlinbe, mert úgy tűnt, változni fog az időjárás, és ki akartuk aknázni a rendelkezésünkre álló lehetőséget. Magas hegyen nem lehet akkor nekiindulni, amikor már jó idő van. A szép idő téged csúcstámadáskor kell hogy utolérjen. Ebből a szempontból a stratégiánk jó volt.

A Berlin táborban az a kellemetlen meglepetés érte hegymászóinkat, hogy az ott lévő sátrukat széttépte a szél. Mivel négyen voltak, és csak még egy sátruk volt, egy világ látszott összedőlni bennük. Üres sátor után kezdtek kutatni — ilyen helyeken bevett és elfogadott szokás, hogy szükség esetén lehet használni a mások által hátrahagyott üres sátrat, de sajnos egyet sem találtak. Ellenben rábukkantak egy faházikóra, ahová az egyikük behúzódhatott. Ekkor egy újabb probléma ütötte fel a fejét: az ép sátor felhúzása közben Zsombor véletlenül eltörte az egyik tartórudat.

— Ekkor azt hittem, hogy elsírom magam — idézte fel az eseményeket Tulit. — Mondtam a többieknek, hogy menjünk le onnan, mert ott hideg van, fúj a szél, tombol a hóvihar, és semmi sem úgy alakul, ahogy kellene. Magatehetetlen voltam egypár pillanatra, de aztán a szétszaggatott sátor egyik csövét felhasználva, megoldottuk a kilátástalannak tűnő helyzetet. A nálunk lévő svájci bicska csodákra volt képes, hiszen a fűrészrésze úgy vágta a csövet, mint a vajat. Miután készen voltunk a művelettel, bevackoltuk magunkat a sátorba. Reggel közel mínusz 25—30 fokra ébredtünk, a szél sem fújt nagyon erősen, a döntés pedig egyértelmű volt. Megyünk!

Január 11-én 9 óra után indultak útnak a hegymászók, a nap lassan kisütött, a csapatban pedig jó volt a hangulat. Nyolcórás megfeszített gyaloglás után értek fel a csúcsra, ahol a kötelező fényképezkedés mellett jutott idő a székely zászló lobogtatására is. Tuliték a Sepsiszéki Székely Tanács öntapadósát hagyták maguk mögött a csúcson található kereszten. Ezután következett a visszaút.

— Az jó, hogy feljutottunk a hegyre, de ez csak az út fele, hiszen le is kellett még ereszkedni. Köztudott, hogy a balesetek nagy többsége visszafelé szokott megtörténni, mivel a hegymászó ilyenkor kimerült, és kevésbé figyelmes — jelentette ki a háromszéki. — Háromórás út várt ránk a Berlin táborig. Ott megéjszakáztunk, és csak másnap mentünk tovább a Nido felé. Ott találkoztunk Farkas Lacival és Csáki Emesével, akik fölfelé tartottak. Velük volt Bodrogi Gyuri is, ő már másodszorra vágott neki a hegynek. Időközben kiderült, hogy Emese nem érezte túl jól magát, és visszafordult velünk, Farkas és Bodrogi pedig sikeresen meghódította a csúcsot. Barabás Mártának személyes okok miatt hamarabb haza kellett indulnia, és őt Bertóti Zsolt kísérte el. Ennek az expedíciónak a 6962 méter magas csúcs meghódítása mellett volt egy másik célja is: mindenkinek épségben kellett hazaérnie. Ez meg is történt.