Egy brüsszeli csipkét nedvesített, áztatott, a szennyeződésektől ekképpen mentesített, rovartűvel kifeszített, az egymástól elváló darabokat a minta szerint helyére igazította, és a kiállításra legszebb díszében előállította Lázár-Prezsmer Kinga restaurátor. A csipkekiállítást ilyen aprólékossággal készítette elő a látványtervező Daczó Enikő és Barabás Zsolt fotográfus is, akik a Szőcsné Gazda Enikő által felkutatott és tanulmányozott csipkevilágot szakszerűen tárták a néző elé. Honnan és hogyan jött a csipke Erdélybe háromszáz évvel ezelőtt? Hogyan változott a csipkekultúra a különböző korokban? Az egyházi és főúri csipkék készítési módja hogyan jut el a népviselet-készítőkig? Hogy kerül a minta a miseasztalról a kalotaszegi kötényre? – ezekre a kérdésekre is választ kapunk a Székely Nemzeti Múzeum saját anyagából és hét hazai és magyarországi múzeum, illetve magánszemélyek tulajdonában lévő tárgyakból összeállított tárlaton.
Háromszék is őriz csipkeverő hagyományokat, erről tanúskodik a kiállítás legrégebbi darabja, a 17. század végi, 18. század eleji kézdiszentléleki miseruha, amelynek zöld palástján aranyszálú csipkés rárakás árulkodik a kor rendkívül igényes kézi művészetéről. Háromszékhez kötődnek Szentkatolnai Bálint Benedek iparművész csipketervei, mintarajzai is, de a székelyszentkirályi (Székelyudvarhely környéki) katolikus papok az irányú kezdeménye­zése is gyümölcsözött e vidéken száz esztendővel ezelőtt, hogy inkább kézimunkával keressék meg a mindennapit a székely leányok, mintsem cselédnek menjenek román úri családokhoz.
Az erdélyi csipkekultúra kimeríthetetlen, a tegnap megnyílt kiállítás sem törekszik teljességre, de egyfajta krónikáját mutatja be annak a kézimunkázásnak, ami a műfaj történetét vetíti elénk a legértékesebb példák által.