A promenád mellett, ahol valamikor Havasalföld és Erdély leggazdagabb mágnásai, bojárjai sétáltak és végezték az orvosi javallat szerinti ivó- és fürdőkúrát, a szomorúság és kilátástalanság rakott fészket. Az izomideg-sorvadásban szenvedők kórháza ugyan Előpatakról Bodzafordulóra költözött, de itt maradt e betegek országos egyesülete, időnként vissza-visszajönnek az egykori kúráltak találkozni, tűrhető képet festeni maguknak arról a bajról, amelynek jobbulása sokszor teljesen reménytelen.
Az egyesület évtizedekkel ezelőtt, amikor még megkülönböztetettnek számított az ilyen beteg, székházat is szerzett magának, amelyet korszerűsítettek, konyharészleggel, két fürdőszobával szereltek fel. Van benne egy tágasabb társalgó, három hálószoba kényelmes ágyakkal, hogy ha valaki „a betegtársak közül hazaérkezik”, tudjon megpihenni, néhány napig vagy huzamosabb ideig megszállni. Az előpataki görögkeleti lelkész hívta fel a figyelmemet erre a helyre, ahol – mint mondta – ő is sokszor megfordul, mert ha egyébnek szűkében is vannak a betegek, az imára mindig szükség van.
– Itt az országos székhelyünk – tájékoztatott a szomszédos Vrancea megyéből származó Costel Lăpădatu. – Nem akkreditált az egyesület, de be van jegyezve, elnöke, Maria Teodorescu – szintén disztrófiás beteg – Sepsiszentgyörgyön lakik, és naponta kijön Előpatakra. A rendszerváltás utáni évben alakultunk meg, más megyékben, például Iaşi-ban, Aradon és Bukarestben is csak fiókszervezeteink vannak. Az elnökség ennek előtte megszervezte a mozgássérültek rendszeres támogatását, anyagiakat gyűjtött közösségi rendezvényekre, közös konyhánk ellátására. Most azonban nagyon nehéz idők járnak: kiapadtak a pénzforrások, megritkult támogatóink száma. Magam – aki amolyan házigazda vagyok és szakács – bárkinek, aki ide érkezik, azonnal asztalt terítek, de sajnos a konyhai nyersanyagok eléggé szűkösek. Beteg testvéreink szoktak hozni ezt-azt, de a legnagyobb gond, hogy nyakunkon a tél, és nem tudtuk beszerezni a szükséges tűzifát. Fás kazánunk van ugyanis, és beszerelték a központi fűtést. Megragadom az alkalmat, hogy elmondjam panaszunkat, hátha akadna a Kovászna megyei magyarság soraiban is egy-egy intézmény, közület, amely segítene rajtunk, annál is inkább, hogy itt vegyesen vagyunk románok is, magyarok is, de mind testvérek. A mindennapi ember nagyon nehezen tudja megérteni, hogy köztünk, az ilyen típusú mozgássérültek között van egyfajta testvéri-sorsközösségi összetartás. Összeülünk, beszélgetünk, és próbáljuk könnyebbé tenni napjainkat, életünket, meghallgatjuk egymás panaszát. Itt van Marika néni. Ő régi ismerősünk, Aradról érkezett, több napja itt tartózkodik. Tud magyarul, beszéljen vele a maguk nyelvén.
Nagy Mária lába gyerekparalízis után bénult meg részlegesen. Nehezen mozog, így élte le életét, túl van már a hetvenen. Szabad idejében versel – mondta –, az nagyon leköti. László Károly színművésszel is megismerkedett, aki értékelte költeményeit. Több verset írt betegtársai megrendítő sorsáról, majd egy nagyon lelkes orvosnőről. „Benne vagyok az egyesületben, és ellátogattam Előpatakra – mondta –, szép emlékeim vannak innen. Ez az épület valamikor a disztrófiás beteg gyerekek iskolája volt. Nagyon le volt lakva. Minket akkor a Vodafone társaság támogatott, és az onnan kapott pénzalapból újíttattuk fel évek hosszú során.”
Maria Teodorescu elnök asszony kérésünkre elmondta, hogy kezdeményezték az előpataki kórház újbóli megnyitását.
– Ígéret hangzott el az egészségügyi minisztérium és a sepsiszentgyörgyi prefektus, Dumitru Marinescu részéről is. Ez azért is fontos, mert Előpatak megindult a megújhodás útján, megépült az új kezelőközpont, működik a gyógyvízpalackozó üzem, és nagyon jó hatással van ránk a hely mikroklímája. A harcot nem adjuk fel, mert Előpatak sokat jelent nekünk, itt érvényesülnek a természeti gyógytényezők, és régi hagyományai vannak betegségünk kezelésének. Sajnos, kevesen segítenek. Arra biztattak, hogy pályázzunk az unióhoz, de pályázatainkat sorra visszautasítják.
