Farcádi Botond
Inkább az illatát szerettem a templomnak, a fülledt, forró nyárban hűvös volt, tiszta és komoly. Meg az orgona hangját, mely mintha súlyt adott volna éneknek, fohásznak, mintha maga a bizonyosság volna: itt most jelen van és meghallgat Isten. És a harangszót is, a delet jelzőt vagy az istentiszteletre, vecsernyére hívót. Biztonságot árasztott: otthon vagyunk, íme, ott a torony, nem borult fel a világ rendje, együtt vagyunk.
Uraltuk a teret, uraltuk az időt, mienk volt a világ – ma már tudjuk: azért, mert ők mindenről gondoskodtak.
Szerettem a reggelt is. A fákon átszűrődő fémes színű reggeli fényt, a hideg, harmatos, dús füvet, a teát, a lágy tojást az asztalon, közben szól a rádió. Vagy a delet. Az izzó, mindent olvasztó napot, amikor oly sokat ér az ing, az árnyék, amikor oly nagy kincs egy korty víz, egy szalmakalap. Amikor mindenki megáll kis időre, hadd mutassa meg hatalmát a nap, hadd végezze el munkáját, szárítsa a szénát, színezze a búzát.
Meg az estét. Amikor már mozdul a szellő, a tehéncsordát várjuk, a frissen fejt tejet, a szilvaízes kenyeret, öntözzük a virágokat, mert a virágnak ott a helye a ház előtt. Aztán a lábmosás, néhány szó, egy-két ásítás, velünk tért nyugovóra a világ.
Nem volt sem gond, sem félsz, sem fájdalom – ők cipeltek minden terhet.
Szerettem a temetőt is, közel volt, csendes, gyümölcsfákkal tele, időnként ott is bóklásztunk, gyermekként még nem volt halál.
Aztán egyszer csak tőlük kellett búcsúzni, s a temetőbe másként mentünk, gyászmenettel, fájdalommal.
És most, amikor mindenütt benépesülnek a temetők, amikor virágokat helyezünk a sírokra, gyertyát gyújtunk szeretteink emlékére, mégsem temetőbe vágyom, az udvarra mennék vissza, a házhoz, a régi nyarakhoz. S bár jól tudom, hisz megtanultam, nem uraljuk mi az időt, sőt, a tér sem mindig a mienk, s van bőven gond meg félsz, meg fájdalom, megcsodálnám a virágokat. Vajon ők, akik gondoskodtak mindenről, akik cipeltek minden terhet, vajon ők tudják-e, hogy a virágok ma is ott vannak a ház előtt?
