Hát, ahogy egyszer őrizte, őrizgette, gondolkozott a sorsán, hogy ő milyen szegény, s nem egyformán van elrendezve, hogy mindenki egyforma gazdag legyen. Hall valami kiabálást, sírást:
– Segítség! Segítség!
Megy a hang irányába, hát látja, hogy egy gödörben, egy nagy tűzben egy kicsi, sárga hasú kígyócska vergődik.
– Segítség! Segítsél rajtam, te szegény juhászlegény, nem bánod meg!
A juhászlegény leeresztette a botját, a kicsi kígyócska ráte­kerőzött, s a juhászlegény kihúzta a tűzből.
– Most gyere utánam! – mondta a kis kígyó. – Tudd meg, hogy az én apám király, a kígyók királya.
Csúszott, ment elöl a sárga hasú kicsi kígyócska, s ment utána a juhászlegény. Ott hagyta a szamárra a bárányokat. Hát, ahogy mennek, beérnek egy erdőbe. Egyszer csak egy lapos kő alatt a kicsi kígyócska eltűnt.
Még visszakiabált:
– Taszítsd félre a követ, s gyere utánam!
Félre is taszítja a juhászlegény a lapos követ, hát egy lépcső vezetett lefelé. Megy a juhászlegény, megy lejjebb-lejjebb a föld alá, hát egy gyönyörű szép gyémántrétre ért. De ment előre a kicsi kígyócska, s a legény utána. Egyszer csak egy gyönyörtű palota előtt megáll a kígyó.
– Ez az én apámnak a birodalma!
Nahát, őrség volt a kapuban, de amikor meglátták a sárga hasú kígyócskát, bólintottak a kígyók, a hatalmas két nagy kígyó. Félre­álltak az útból, s becsúszott a kicsi kígyócska, utána a juhászlegény. Mentek egyik teremből ki, a másikba be, s egyszer csak be­léptek a trónterembe. Ott olyan fényesség volt! Gyémántból volt kirakva a köve, ezüstből az oldala, s nem tudom, miből volt a teteje. Egy székben ült a kígyókirály, de akkora volt, mint egy nagy kötőrúd. Hetvenhét csengő csengett a farkán. Amikor parancsolni akart a cselédeknek, csak megmoz­dította a farkát, s csen­g­tek a csengők, csen­gettyűk. Amikor meglátta a juhászlegényt, majdnem rákiabált, hogy mit keres itt ez az idegen. De a kicsi kígyócska eleibe futott, s odaugrott a nyakába.
– Édesapám, ne bántsd ezt a szegény juhászlegényt! Meg­mentette az életemet.
Jól van, akkor mindjárt barátságosabban fogadta a kígyó a juhászlegényt. Hoztak elébe finomabbnál finomabb ételeket. De csak olyat, amit a kígyók szeretnek. Szegény juhászlegény éhesen maradt.
Amikor már megpihent jól, azt mondja a kígyókirály:
– Na, te juhászlegény, megmentetted a fiam életét, s most választhatsz: vagy megtanulsz az állatok nyelvén beszélni, vagy kapsz egy tarisnya pénzt.
Gondolkozott a juhászlegény, a tarisnya pénz is elkelne, de ilyen alkalom, hogy megtanuljon az állatok nyelvén beszélni, többet sohase adódik. Így hát azt választotta.
– Gyere közelebb!
Odament jó közel a juhászlegény, akkor egyet fújt a kígyó, reászisszent, s immár értette is, hogy mit beszélget a kígyókirály a fiacskájával. A kígyó pedig azt mondta, hogy hozzanak még mellé egy zacskó pénzt a legénynek, és kísérjék ki az útjára.
Elbúcsúzott a szegény juhászlegény a kígyókirálytól s a fiacs­kájától, és elindult vissza az úton, amelyiken jött. Ment, ment azon a szép réten kifelé. Megkapta a lépcsőket, feljött a másik országba.
Összeterelte a juhokat, a bárányait, s leült gondolkozni, hogy egy nap alatt mennyi minden történt vele. Hát, ahogy így gondolkozik, s egy fa alatt ül, egyszer csak a fára reászállott két madárka, és beszélgettek. Azt mondja egyik a másiknak:
– Hallod-e, ha ez a juhászle­gény tudná, hogy ennek a fának a tövében mi rejlik, soha szegénységet nem érne.
Hallotta ezt a legény, és megértette. Hamar hazahajtotta mind a bárányokat, számba adta a bírónak, s vette a baltáját, kiment oda az erdőre, amelyik fa alatt ült, s kivágta gyökerestül. A gyökerei közt kaparászott, s talált egy nagy tál pénzt. Nahát, ennek megörvendett. Este volt, senki se látta, hazavitte. Nem őrizte többet a bírónak a bárányait, hanem vett egy szép házat, földet. Vett egy lovat, s megházasodott. S ő maga szántogatta a földjeit. De a szamarát is megtartotta, így éldegéltek békességben a feleségével.
Egyszer, amikor hazament egy este, bekötötte a lovat az istállóba a szamár mellé. Künn az istállóajtóban gondolkozott, hogy másnap hova is menjen szántani. Hát, megüti a fülét, hogy a ló beszélget a szamárral. Azt mondja a szamárnak:
– Könnyű neked, te itthon vagy egész nap, de én reggeltől estig húzom az ekét, szántok. Estére el­fáradok, hogy már azt se tudom, melyik lábamra álljak. Hiába adják a jó abrakot. Nem tudok jóízűen enni belőle.
Nagyot kacagott a szamár.
– Igen, hihihi, iá-iá! Mert te olyan buta vagy. Csinálj úgy, mintha beteg lennél. Reggel, amikor a gazdánk bejön, s hozza a finomabbnál finomabb abrakot neked, ne fogadd el, tedd magad, hogy beteg vagy: s akkor itthon ülhetsz!
Megfogadta a ló a tanácsot. Az ember meg jót kacagott erre.
,,Na, várjál csak, te szamár – gondolta magában –, nem jársz túl az én eszemen!” Reggel odavitte az abrakot a lónak, hát a ló rá se nézett. Nyögött rettentő nagyokat.
– Na, mi van, pajtás? Beteg vagy? – kérdi a gazda. Megsimogatta a lovat. – Gyere csak ide, szamár! Mostanig te heverésztél, most te jössz szántani!
Hát a szamárnak nemigen tet­szett a dolog. Kivitte a gazda az istállóból, s befogta, egész nap a szamár kellett húzza az ekét.
Estére úgy elfáradt, hogy azt se tudta, melyik lábára álljon.
Amikor bevezette az istállóba a juhászlegény, enni se volt kedve.
Odapislantott a lóra, s amikor kiment a juhászember, keservesen nyöszörgött:
– Hallod-e, immár elég volt a betegeskedésből! Holnapra legyél jobban, mert én többet nem húzom az ekét!
De bizony a ló még jobban tette magát. Egy hétig betegeskedett. S a szamár kellett húzza helyette az ekét. Egy este, mikor hazajött a szamár, bekötötte a juhászember az istállóba. Kiment, s azt mondja a szamár a lónak:
– Hallod-e pajtás, nagy baj van. Holnap téged levágnak.
– Engem? – megijedt a ló.
– Igen. A gazdám azt mondta, hogy ilyen beteg lóra nincs szüksége.
Hej, megijedt a ló, s talpra ugrott. Ezt a juhászember kihallgatta újra. Másnap reggel, amikor bevitte az abrakot az istállóba, a ló úgy felugrott, mintha semmi baja nem lett volna. Megette jóízűen az abrakot, s utána kivitte s befogta a gazda. A szamár meg csak nevetett magában:
– Így ne, máskor én se adok tanácsot, mert én veszem kárát.
Így többet a szamár nem is adott tanácsot a lónak, s a juhászember tovább szántott a lóval. S boldogan élt a feleségével, ha meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle!