Lesz, ami lesz!
– Craiováról és a motorcsónakosokról még annyit: ott velünk, magyarokkal, azt mondhatom, nem bántak rosszul. Igaz, én ott mindent végrehajtottam. Nekem olyat nem mondhattak a műhelyben vagy künn is, hogy én azt ne tudjam megcsinálni. Nekifogtam, s addig bütyköltük egy Hargita megyei fiúval, amíg meglett. Az is motor­csónakos volt. S ezt méltányolták, látszott, hogy egy kicsit normálisabbak a vezetők, a tisztek is, mint Pleniţán. A katonák is mintha valamivel válogatottabbak lettek volna.
No de augusztus elején felköltöztettek a Zsil völgyébe, vasárnap délután volt, ahogy nevezték: a „bárázson” (völgyzáró gát) túl, Urikányon fejjel a vízgyűjtő mellett sátrakat vertek fel, azokban laktunk. Onnan csoportoslag hoztak le, hogy ijesztgessük az embereket. Kocsikkal vittek végig, hogy a bányászokat tartsuk sakkban. Nem volt kü­lönösebben semmi feladatunk, a puska nálunk volt, de lőszert nem osztottak. Ott kellett lennünk, hogy a hatalom megmutassa: féljetek, reszkessetek, mert itt a hadsereg, s bármelyik percen baj lehet.
S akkor én megpillantottam egy ügyes, szép kicsi leánykát, megakadt a szemem benne, mikor vittek a teherautóval. Vissza­tértünkben is ott állt. S mondom a kollégáknak: te, ezt be kéne fogni! Nézzétek, milyen jó kicsi leányka. A fene gondolta, hány éves! Szép, fehér ruhacskába, hosszú, szinte derékig érő gesztenyeszín hajjal. S mondom: fogadjunk, mikor este hoznak vissza, én az autóból leszököm, ha ott vár, és szóba állok vele. De sok autó járta az utat, kétóránként ment és jött, s hozta az új szériát. De én leszököm, lesz, ami lesz! Azt a leánykát én megpróbálom megfogni vagy beszélgetni vele. Na egy kanyarban lassítani kellett, én leszöktem az autóról, odamentem hozzá. Tudsz-e magyarul? S igen. Magyar vagyok. Mária. Igen!?! Jobban nem is örvendhettem volna. S miért ez a szép ruha? Hát ma volt az első áldozásom. Katolikus! Beszélgettünk egy kicsit, s felhívott magukhoz, ismerjem meg a szüleit. Hány éves volt? Tizennégy, nyolcadik osztályos. Én a tizenkilencedikben jártam akkor. Mondom: felmehetek egy pár percre, mert két óra múlva jön a másik autó, s arra csak fel tudok ugrani. Felhívott, s ott szép terített asztal volt. A keresztszüleivel ülték körül. Csakugyan az első áldozás volt akkor nap. S az anyja is Mária, az apja Béla. Én pedig úgy megtetszettem nekik, hogy marasztottak. Ne menjek még! Etettek, s igyunk még egy pohárral! Ettem, és elmondtam, honnét vagyok. Na, ne búsuljanak, mert még eljövök, de a címet adják ide, jó-e, hogy tudjak csomagot kérni, mert nekünk odafel, a sátrakhoz nem fog feljönni a csomag. Ide, magukhoz jöhet, az jól fogna. Ideadták a címet, írtam is haza, s öt nap múlva már mentem megkérdezni, nem jött-e csomagom. A leánykába első látásra belészerettem, de kicsike volt még, viszont nem siettetett senki.

Hamuban sült pogácsa
– Kik voltak a szülők? Magyar bányász­család, négy gyerekkel. Mária volt a legnagyobb, utána egy fiú s még két leányka. Én aztán a tisztnek szépen elmondtam, hogy né, leszöktem, s a leánykával találkoztam, s ha nekem adna kimenőt szombaton vagy vasárnap, hálás lennék. S adott. S kimen­tem. Nagyon jól fogadtak. Egy jót ettünk. S nem jött-e csomagom? Még nem, de aztán egyszer csak érkezett, kibontottam, s ami­ket kértem, otthoni finomságokat, megkóstoltattam vélük, a pálinkával kezdve. Mit? Hát akkorjában faluról mit lehetett küldeni? Lesütött kolbászt, szalonnát, frissen megfüstölt itthonit, pálinkát, s amit úgy hívnak: hamuban sült pogácsa, ami eláll egy hétig is, nem keményedik meg. Tepertyűs pogácsa­féleség. És gyümölcsöt is.
Az tudja becsülni, aki kincstári koszton él. Mert mit ettünk a bakaságnál? Árpakását, káposztát, fuszulykát. Igaz, amíg Pleniţán voltam, szentgyörgyi szakács főzött a konyhán, Kézdiszentlélekről, a szomszéd faluból származott. Az mindig megkért, segítsünk zöldséget pucolni, az ételt elészerelni. S kikért minket. Úgyhogy nekem az étellel bajom nem volt Pleniţán. Gyuri barátom, a szakács szalámiból is juttatott egy darabkát, s ami olyan volt, mindig dugott valamit. Amikor hordtuk ki, úgy csinálta, nekünk a végin a sűrűjéből jusson. Ott a négy Béla, mindig együtt segítettünk. Jó volt együtt, mert nem féltünk, s ételből is kijutott. Craiován már nem tudtam a jó falatokhoz úgy hozzájutni, s a Zsil völgyében ugyan nem! Ott hatalmas konténerekben főzték még a teát is. Nem volt valami finom, bár nem voltam túl kényes, megettem mindent, hozzászoktam a katonakoszthoz. Nemcsak az anyámét ettem, mint egy-egy baka, aki korábban csak az otthonit ismerte. Mi a kántoriskolában hozzászoktunk mindenhez.
A minisztert a bányászok szabadon eresztették, s minket még ott tartottak három hétig, hogy rendet tartsunk. Ceauşescu, ugye, leküldte a titkárt s a minisztert, hogy nézzék meg, milyen körülmények között dolgoznak a bányászok. S fent a bányászok a liftet leállították. S három vagy négyszáz méter mélységben a miniszter lent ragadt a küldöttségével. S azt mondták a bányászok, onnan élve fel nem jő, bé van valami trotil szerelve, s robbantják el a kijáratot, hogyha nem adják meg nekik a pénzt, amit kértek. Nekünk, katonáknak nem mondták meg, miről van szó, de nekem a leendő apósom, elmondta. Én már akkor este tudtam, mi történik a bányában. Csak ezt, ugye, nem lehetett kikürtölni a katonák közt, mert akkor megkérdezték volna: Te hol jártál? S miért szöktél le? A sztrájk még tartott. A bányákat hermetikusan lezárták. Minket hoztak s vittek. A kapuk előtt leszállítottak, s mintha díszőrséget álltunk volna. Ügyeltünk, hogy a bányászok nehogy csináljanak megint valami „hülyeséget”, ugye.
Aztán november elején elvittek Cincuba hadgyakorlatra – applikációnak mondták –, Brassótól fennebb valahol. Ott a motor­csónakkal az Olton elég jól megdolgoztatták az embert. Ez volt a katonaságomban a legnehezebb rész, sátorban kellett aludni, a hó már leesett, az Olt bé volt fagyva, és keresztül kellett vágni, pontonhidat csinálni, a csónakot átvinni és visszahozni. A legkeményebb megpróbáltatása a katonáskodá­somnak. Novemberben visszaszállítottak Cra­iovára, és karácsony előtt elengedtek szabadságra. Először kilenc hónap után mehettem haza, akkor ’77 decemberében megpótolták még pár szabadnappal, jutalomképpen, mert Cincun jól teljesítettem. Hazafelé a Zsil völgye felé még bémentem és megnéztem a leánykát. Nagyon tetszett nekem, de persze puszin kívül ott egyéb nem történt az udvarlás során. Végül 1978. február 7-én szereltem le. Négyen Bélák együtt jöttünk haza Bukarest felé, mámorosok voltunk mind a négyen. Én azonnal nem utaztam le megint a Zsil völgyébe, hanem leveleztünk, telefonon hívtam. Én nagyon belé voltam bolondulva, de kicsi leányka volt még.

Egy bányászfizetés
– Hogyan kell a hadseregben viselkedni, mit tanultam ott meg? Mit meséltek az öregek a hadseregről? Édesanyai ágon nagy­apám nem volt katona, édesapai ágon na­gyapámról azt mesélték, nem lehetett látogatni, s hónapokig azt sem tudták, hol van, s levél sem érkezett tőle. Édesapámnak a katonakufferja is megvan, megtartottam. Neki nem volt jó véleménye a román hadseregről, ahol szolgált. Sok megpróbáltatáson mentek keresztül a kisebbségi sorból eredően, sokat gyalázták őket ma­gyarságukért. Ez a mi időnkben is jellemző volt, többször le kellett nyelnünk a bozgor szót, ami hazátlant jelent, s küldtek minket minden vidékre. Na de az ilyesmi azt jellemezte, aki azt mondta. Nekem mondhattak bármit, én tudtam, mi van a fejemben. Én erre fel voltam készülve, próbáltam jól elvégezni mindent, sőt, többet teljesíteni, s ebből mindig származott valami előnyöm. Tehát nem nyalással, nem a főnökök kedvére téve, hanem azért, hogy ha valamit segítek vagy valamit jól megcsinálok, akkor én abból előnyt tudjak kovácsolni. Ennek köszönhetően tudtam dolgozni is kijárni. De elmesélek egy Zsil-völgyi esetet. Mikor a leányt megismertem, mondom a parancsnoknak, engedjen el egy szombat este, vasárnap reggel korán itt leszek. Rendben, de nehogy valami gond legyen! El is mentem, s reggel hajnalban ötkor keltem, s ahogy bandukolok az úton vissza­felé, mit látok: több ezer száz lejest szét­szórva, olyan kétcentis darabokban. Valaki a fizetését összetépte, és otthagyta. Egy bányászfizetés akkor az átlagbér három-négy­szerese volt, négy-ötezer lej vagy több. A sötétben alig láttam, de kezdtem össze­szedni, mert rájöttem, hogy komoly összeg lehet. Annyit gyűjtöttem össze, hogy a zsebem megtelt. S mikor fölértem negyed hétkor a sátorhoz, mutatom a parancsnokomnak: nézze meg! Béla, azt mondja, te ma nem jössz dolgozni, te itthon maradsz, hozok fehér ív papírt, s próbáld egymás mellé tenni, és összeilleszteni a darabokat, mert ezt bé lehet váltani a bankban. Én egy egész áldott nap pászítottam a papírdarabokat, szép játék volt akkor napra, de nem tudtam megoldani, mert sok hiányzott. Este mondom: sok a hiány. Na, holnap reggel lemész, megpróbálod megkeresni a többit is. Másnap megint egy marokkal szedtem ott össze a sáncból, s addig raktam, hogy majdnem kijött a hatezer lej. A parancsnok ko­csiba ültetett, levitt a bankba, ott elmondtuk, ezt én találtam az úton, ez az én sze­rencsém, ha akarják, váltsák bé. S beváltották. Nagy pénz volt. Abból kapott a parancs­nok is, nekem is szép zsebpénzem maradt. Szerencsésnek tudom magam, a földrengéskor, mikor romokat, törmeléket takarítani bevittek Craiovára a blokkokhoz, akkor is találtam egy karikagyűrűt. Már csak a menyasszony hiányzott hozzá.

Kereszt az oklevélen
– Ahogy leszereltem, a szüleim, persze, azzal kezdték, hogy munkába kellene állni, mert így élni nem lehet. És beadtam a kérésem a csavargyárba, oda fel is vettek. De semmilyen szakmai végzettségem nem volt, ott megfelelt volna. Március elsején léptem be, és már májustól beírattak egy hat hónapos lakatosképzőbe a gyár szakiskolájába. Gyorstalpalón el is végeztem. Elég az, hogy gondoltam, csak folytatni kellene az iskolát, beiratkozom ősztől Brassóban a technikumba. Bé is mentem Brassóba, ki is vettem a könyveket, amiből készülni kellett volna, de amikor akarok beiratkozni, kérik az érettségi diplomát. A katonaságnál ugye egyszer már tudomásomra hozták, hogy mivel nem sarló és kalapács van rajta, hanem kereszt, nem érvényes. Itt is kijelentették, ezzel biza nem tudnak felvenni. Na mondom, semmi gond, akkor beiratkozom az esti líceumba. És így nem a technikumba, hanem Kézdivásárhelyen az említett líceum kilencedik osztályába iratkoztam be. És öt évet újra jártam, és még egyszer érettségiztem. A katonasági két évvel így már hét évre ment fel a kerülő út, a vargabetű. Hét év az egyetlen életemből.
Hogy nehéz volt-e? Az első év alatt nagyon nehéz volt, ugye ledolgoztam a nyolc órát a három váltásban. Nagyon megfeszítő, az biztos, de hogy magamat még jobban stimuláljam, beiratkoztam a gyár tánccsoportjába is. Bandi Sanyi barátom nyomására hülyeségből beneveztem Szentgyörgyön az ifjúsági futóversenyre is. Az országosra duzzadt fel, háromezer méteren, s minden megyéből az első három ment tovább. Sanyi heccből: Gyere te is!... S én mentem. Hogy futottam-e addig? Én táncoltam. De annyit, hogy sokat. S mi ketten egy alkalommal elfutottunk Ozsdoláról egy bál után Kézdire. És nem akárhogy, jó sebesen. Vagy tizenhárom kilométeren át.

(folytatjuk)