Megy tönkre a székelyföldi krumpli-, a Maros menti, Kolozsvár környéki hagyma-, a sóvidéki muroktermesztés. Omlik be az országba az olcsó mezőgazdasági importáru, tele vannak az áruházak, de a piacok is külföldről olcsón behozott, de igen drágán forgalmazott termékkel.
Nekünk itt, a Székelyföldön a krumpli fáj. Képtelenségnek tűnik, hogy nemcsak az áruházláncokban, de a piaci viszonteladók zöménél is török vagy lengyel krumplit kínálnak, háromszéki pityókát alig találni. S ha mégis valahol rábukkan a lokálpatrióta vásárló, otthon már nem sok öröme telik benne, sok közte a beteg, hibás. Pedig mifelénk alapélelmiszer a burgonya, s évekig a minőségével sem volt nagyobb baj. Most ez is gond, hatását a pityókatermesztésből élő gazdák érzik igazán. Félő, hogy a sorozatos veszteséges évek rossz tapasztalatának hatására feladják gazdaságaikat, eladják földjeiket. És jönnek — ahogyan a kökösi polgármester minap egy interjúban fogalmazott — a brassóiak, olaszok, törökök... Márpedig ha a földet a székely gazda nem tudja megtartani, tetszik vagy sem nekünk, kimondjuk vagy sem, a Székelyföldnek is vége.
Múlt héten a Hagyma-e a pityóka című írásunkban Fazakas Tibor krumplitermesztő fogalmazott meg vádbeszéddel is felérő helyzetjelentést, melyből kiderült: a masszív import s az azt kísérő csalások miatt — amire nem figyel sem a kormány, sem a minisztérium, de még az RMDSZ sem — igen nagy mennyiségű burgonya maradt a honi termelők nyakán. Félnek, hogy hamarosan megjelenik a hazai piacon a korai török, görög krumpli, s kárba megy az elraktározott tavalyi termény jelentős hányada.
Pedig lenne megoldás. Össze kellene fogni, felvásárló és értékesítő szövetkezeteket kellene alakítani, miként épp a hét végén a csíkkozmásiak tették (a 2004/566-os törvény alapján). Ott huszonhárom kis- és nagytermelő fogott össze, mert felismerték, külön nem megy, már nem lehet azokra a felvásárlókra alapozni, akik semmi pénzért ugyan, de kaputól viszik el a terményt. Maguknak kell nemcsak megtermelniük az árut (jobbat, mint most), hanem piacot is keresni, majd szabvány és igény szerint becsomagolni, felcímkézni s a biztos vásárlónak elszállítani. Ehhez ellenben összefogásra, szövetkezésre lenne szükség. Csakhogy a kollektív gazdaságoktól megcsömörlött székely emberek nem bíznak semmiben, ami közös, s ennek a túlhajtott individualizmusnak, a korigényekhez való alkalmazkodásképtelenségnek igen nagy ára lehet. Most még nem késő, még lehetne lépni itt, Háromszéken is.
