Király Zoltán új kötete önfeledten, ötletkavalkádok közepette folytatja beszámolóit a valóságról. Hogy mi a való, persze, bizonytalan. A költő életének versbe írt történései? A szeme elé tolakodó látvány? Maga a költő, versei tükrében? Az én, ami, mint mágnes az üveglapra szórt vasreszeléket, vonz magához mindent?
Hogyan is írta Dobai Péter? Ha odanézel, sikerül a valóság. Király Zoltán odanéz, és Ars politica című versében azt írja, „a vers olyan, / mint a politika, / csak kevesebb / embert érint meg.” De a kihívás fennáll. A költő működteti világát, hogy akar-e hatni, az ő szóhasználatával: meg akarja-e érinteni az embereket, olvasóit, s ha igen, hogyan, nagy kérdés. Miért lesz itt minden kissé elrajzoltabb, kissé groteszkebb? Miért alakul át? Határidő című verse mutatja, hogy az ötlet – tudvalevő, a mai költő (és nem csak a költő) a pályázatok valóságában él – hogyan alakítja ki a maga elszabaduló, groteszk kirakójátékait. Igen, a pályázatok valóságában (is) élünk. Minden eladó, ahogyan egy Wajda-film már évtizedekkel ezelőtt rámutatott. „pályázz egy tollat / mivel badarságaid ideírod. / pályázz egy korty levegőt / ha elfogyott. / pályázz egy temetőt / hol lelkeket tárolsz néhány évszázadra / így bizonyíthatóvá válik a projekt / társadalmi és identitásmegőrző hatása. / pályázd meg Erdélyt / és légy projektfelelős. / pályázz egy kis lovasszobrot / egy kicsi magyar királyról / az egészet tedd a temetőd / atombiztos bunkerébe. / pályázz apát és anyanyelvet / pályázz Miatyánkot és / derék történelmi tetteket / mert mi volt, úgy tűnik, nem elég / pályázz egy hazát magadnak, / és várd, várd az eredményt.” Az egész verset ideírtuk, mert mutatja, egy ötletből („pályázz”) hogyan alakul ki a versháló, ami a pályázható valóság részleteire borul. A mi hazánk, az erdélyi költő hazája amúgy is örök kihívás, van-e, s ha van, miért nincs, és egyáltalán megérinti-e az embereket a haza, ami mégiscsak van, és a miénk, a projektekkel és a temetőkkel, a kicsi magyar királyok lovas szobrával és a derék történelmi tettekkel, amelyek mégis vannak? „Meghalni ma még nem lehet. / Vár a pályázat engemet.” – szögezi le groteszk szemléletéhez méltóan a költő, aki – ahogyan közli is – „a kötet megírása idején a Nemzeti Kulturális Alap alkotói ösztöndíjában létesült”! Mondhatjuk, nem pályázott hiába, s a könyv versei egymást folytatva mutatják a pályázatokra érdemesült valóságot, persze, az „írásos beszámoló az elmúlt 36 év tevékenységéről” nem teljes, csak a részletek villódznak, mint egy mai erdélyi magas épület tetején a fényreklámok, egy-egy betű kialszik, így aztán már magától is groteszk lesz a program, a magas épület is lehet magasabb, de be kell érnünk azzal, ami van. Mindenesetre a „szívtűzoltóautó” megindult, kigyúlt az emlékraktár, de már beazonosíthatatlanok a lányok. Odanézünk, és sikerül a valóság.
* Király Zoltán: Szívtűzoltóautó. Sétatér-könyvek. Kolozsvár, 2013
