Volt egyszer egy papné. Ennél a papnénál szolgált egy lány. A papné egyszer telirakta piszkos tányérral, tállal, fazékkal, csuporral a kosarat, s elküldte a szolgálót, hogy mosogassa el az edényt a pataknál.
Mosogat a szolgáló a patak vizében. Hát, ahogy mosogat, látja ám, hogy egy rák mász elő a vízből. Mivel soha rákot nem látott volt, elbámészkodott rajta, s találgatni kezdi, hogy miféle istenteremtése lehet.
Arra hajt egy huszár lóháton. A szolgáló rámutat a rákra, s megkérdi a huszárt:
– Ugyan bizony, vitéz uram, mi az isten csodája az ahajt?
Mire a huszár így válaszolt:
– Az ahajt, húgom, rák.
Megbátorodik erre a szolgáló, közelebb lép a rákhoz, vizsgálgatni kezdi. Mikor már eleget vizsgálta, megrázza a fejét:
– Nem rák az, hanem mász.
Megrázza a huszár is a fejét:
– Az bizony rák.
– Már hogy volna rák, mász az! – csattant föl a szolgáló.
– Az bizony rák – mondta harmadszor is a katona.
A szolgáló nagyot dobbantott, úgy elöntötte a méreg. Kiabálni kezdett torkaszakadtából:
– Ugyan bizony, vitéz uram, miféle lélekkel mondhatja ráknak, mikor én jól látom, hogy mász?
A huszár sem hagyta magát, kiabált ő is:
– Hát húgomasszony miféle lélekkel mondhatja másznak, mikor én jól látom, hogy rák?
– Én sem vagyok sem vak, sem bolond – perelt a szolgáló –, s tudom, hogy amit ahajt látok, mász, nem pedig rák!
– Hát én talán vak vagyok, bolond vagyok – kiáltott vissza a katona –, hát én talán nem tudom, hogy ami ahajt mozog, nem mász, hanem rák!?
Elfogta a pulykaméreg a szolgálót, fogta a kosár edényt, földhöz teremtette, hogy miszlikbe tört mindahány.
– No – mondja –, az Isten engem éppígy törjön össze, ha nem mász.
Ahogy ezt hallotta, leugrik a huszár a lováról, kirántja a kardját, szétdarabolja a lovát apróra:
– No – mondja –, a hóhér éppígy daraboljon szét engem, ha nem rák!
Azzal a huszár tovább folytatta az útját gyalogszerrel. Hazament a szolgáló is. Mikor meglátja az üres kosarat, megkérdi tőle a papné:
– Hát az edényt hol hagytad, lelkem?
A szolgáló elbeszélte, hogy mi történt közte meg a huszár között a másszal meg a rákkal. Ahogy hallgatta, pirosodni kezdett a papné feje, mint a cékla. Reszketett a hangja, mikor megkérdezte:
– Hát ezért tettél nekem ekkora kárt? Ezért, lelkem?
– Hát hogy hagyhattam volna annyiban – felelt a szolgáló –, mikor jól láttam, hogy mász az, nem egyéb, s az a gaz huszár mégis azt hajtogatta, hogy rák!
Körülnézett a papné, hogy a mérgét mivel csapolhatná meg. A kemencében éppen égett a tűz. Kapja a bundáját, bevágja a lángok közé.
– Így égessen el engem is a tűz – mondja –, így égessen el, ha mind a ketten bolondok nem voltatok!
Nyílik az ajtó, a pap jön a templomból. Vállán a palást. Ahogy belép, köhögni kezd, olyan sűrű a füst. Megkérdezi:
– Ugyan bizony mi bűzlik itt?
Elbeszéli a papné, hogy mi történt a rák meg a mász miatt. A pap hallgatja, hallgatja, aztán egyszer csak lerántja a palástot a válláról, maga ráugrik, s tiporni kezdi a küszöbön. Mikor ronggyá tiporta, így szól:
– Így tiporjon meg engem a falu bikája, ha mind a hárman bolondok nem voltatok!
Odaérkezik a kántor. Volt egy borja, elbogárzott a pap udvarára. Jött, hogy hazahajtsa. De mikor látta, hogy a pap palástját tiporja, megkérdezte, mi történt.
Elbeszélt a pap mindent, ahogy kellett. Hallgatja a kántor csendben, de aztán fölkap egy botot, s úgy vágja fejbe a borjút az ajtó előtt, hogy menten fölfordul, ezt mondja rá:
– A tüzes mennykő így üssön fejbe engem, ha mind a négyen bolondok nem voltatok!
Épp arra jár egy vándorkereskedő. Kérdi, mi bántja őket, hogy a szájuk be nem áll, hanem egyre kiabálnak. Elbeszélik, meghallgatja. Aztán fölkapja a vásáros ládáját, s úgy vágja bele a kútba, hogy egyszeribe elnyeli a víz a sok selyemmel, bársonnyal együtt. Aztán kiabálni kezd:
– Nekem is ez legyen a sorom, én is így fulladjak vízbe, ha mind az öten bolondok nem voltatok!
Ki sem mondta, amit mondott, befordul a jegyző egy szénásszekérrel az udvarba. Tartozott a papnak szénával, azt akarta megadni. De hogy hallja a zengedelmet, megkérdi, mi bajuk. Elmondják, hallgatja. Aztán kiragad a tűzből egy hasáb fát, bele a szénába. Lángra lobban a széna. Beleugrik a jegyző, úgy kiáltja:
– Így égjek el, így hamvadjak el, ha mind a hatan bolondok nem voltatok!
– No, ha bolondok voltunk, elhamvadunk mi is! – kiáltották a többiek, s a tűzbe ugrottak. El is égtek mind a heten. Ha bolondok nem lettek volna, nem égtek volna el.
