A Miskolczy professzor szerkesztette Ideg­kórtan című könyvben a három legfontosabb fejezetet is ő írta, és az idegsebészeti mű­téteket is igen kiváló szakértelemmel és manualitással végezte. Sajnos, pályafutása korszakára nemigen illik a normális szó, különösen itt, Erdélyben, ahol élt. Itt, ahol nem mindenki egyformán ejtette a szót, ahol két háború is végigvonult – jelentős gazdasági és politikai változásokat hozva és hagyva maga után –, ami sokszor úgy megforgatta az embereket, mint forgószél az útjába került faleveleket vagy papírdarabokat.
Így történhetett meg, hogy Simó főorvos is – képességének és tudásának kijáró egye­temi ranglétrán való előhaladás helyett – 1957. december elsejével az egyetemi központtól több száz kilométerrel távolabbi vidéki kisváros kórházában találta magát mint járóbetegeket vizsgáló és kezelő orvos.
Már az is nagy engedménynek számított, hogy – a belgyógyászati osztály alegységén – kapott tizenöt ágyat, ahova befektethette a neurológiai és pszichiátriai betegek egy részét, illetve a sebészeti műtéteken átesett pácienseket. Ugyanis azt kegyesen meg­engedték, hogy gerincműtéteket végezzen, illetve ellásson perifériás idegrendszeri (elsősorban traumatológiai) sérüléseket.
Mindez azért, mert Marosvásárhelyen szabadulni akartak tőle, légüres teret akartak teremteni a professzor és a hierarchiában utána következők között, hogy aztán alkalomadtán egy „megfelelő” személyt tudjanak hozni. Ehhez használták fel az osztályharcot, mondván, hogy Simó doktornak „nem egészséges a származása”, hiszen a nagyapjának tekintélyes földbirtoka volt valamelyik Sajó menti faluban.

Száműzetés Szentgyörgyre
Minden rosszban van valami jó is – tartja a közmondás. Esetünkben is a vidéknek – nevezetesen Háromszéknek és székhelyének, Sepsiszentgyörgynek – tényleg jól jött ez a „megerősítés”, hiszen itt addig még ideggyógyászati járóbeteg-rendelés sem volt, nemhogy fektető lett volna. Ideg­sebészeti beavatkozásról ugyan nem lehe­tett beszélni, sőt, azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy ilyesmi a budai ku­tyavásárhoz hasonlóan, csak egyszer és akkor volt.
Mi, fiatal körorvosok teljes bizalommal fordultunk a nagy tudású főorvoshoz taná­csért, segítségért, annál is inkább, mert a kollektivizálás utolsó éveiben (1961–1962) nagyon megszaporodott a neuropszichiátriai betegek száma (tegyük hozzá: nem ok nélkül), akiknek ellátása meghaladta képességeinket. Mindig készségesen segített! De a melléfogásainkat sohasem hagyta csak úgy elszállni. Derültünk is az ezeket kommentáló, zöld vagy piros tintával írt visszajelzésein. Például a neurotikus fiatalember küldőcédulájának hátára azt írta: „A körorvos legnemesebb feladata a fiatalembert bevezetni a szexuális élet rejtelmeibe”, vagy a combnyaktörést porc­ko­rongsérvnek diagnosztizáló kolléganő küldőjére, hogy „nálunk a takarítónő is tudja: ha a beteg lába ki van fordulva, akkor az combnyaktörés és nem porckorongsérv okozta járásképtelenség”.
Az 1968-as új területrendezés lényeges javulást hozott a munkakörülményekben. 1969 április 1-jével húszágyas önálló neurológiai osztályt létesített, amelyet később 22 ággyal, 1970 májusában pedig még nyolccal bővített. A soha teljesen meg nem épült, Kós Károly tervezte, pavilonrendszerű kórház egy már elkészült kis pavilonját kapta meg, ahol nagyon jó körülmények között működött az osztály, de sajnos tiszavirág- életűnek bizonyult. 1972-ben a pavilon az építendő új kórház áldozata lett, mert a tervezők úgy vélték, zavarja az arra való rálátást, és lebontották. Így nemcsak a város lett szegényebb egy Kós Károly-épülettel, hanem az ideg­gyógyászatnak is zsugorították ágylétszámát. Csak három kórtermet kapott tizennyolc ággyal, elkü­lönítő- és megfigyelő­szoba nélkül.
Az új kórház felépítése után több kórtermet és több ágyat kapott az osztály, igaz, ekkor már – mivel megyei kórház lett – két neurológussal és egy pszichiáter szakorvossal is bővült a sepsiszentgyörgyi neuropszichiátriai ellátás. Közben eltelt közel másfél évtized, mialatt Simó doktor egyedül végezte azt a munkát, aminek folytatásához most még hárman csatlakozhattak.
1985. július 25-én vonult nyugdíjba. Nem sokkal ezután találkoztam vele, amint Szentgyörgy promenádján sétálgatott, ke­zében a jól ismert sétapálcájával. Üdvö­zöltem, majd ezt mondtam: „Hallom, Ferkó, nyugdíjba mentél!” „Igen, kérlek. Úriember nem várja meg, hogy küldjék, önként megy.” Aztán nemsokára kitelepedett a fiaihoz Nyugat-Németországba!

Pályarajz
1921. május 3-án született a Szilágy megyei Oroszmező községben, birtokos apa és értelmiségi származású anya első gyermekeként. Elemi iskolai tanulmányait a dési református elemi iskolában végezte, majd a Kolozsvári Református Kollégiumban folytatta középiskolai fokon, ahol aztán 1939-ben érettségizett is. Időközben az 500 holdas földbirtok úgy megterhelődött adós­ságokkal, hogy darabonkénti eladásra került, a második világháborút követő államosításra már csak néhány bennvaló maradt. A nagyszülők taníttatták a jó tanulmányi eredményt felmutató fiatalembert. 1939-ben sikeres felvételi után beiratkozott a kolozsvári Regele Ferdinand Egyetem orvosi karára. 1940-ben a Ferencz József Tudományegyetemre átkeresztelt egyete­men folytatta, amely tulajdonképpen jog­utódja volt a Trianon előtti tanintézetnek. Itt avatták 1944. szeptember elején orvosdoktorrá. Felavatása után másnap már SAS-behívóval katonai szolgálatra szólították, és a kolozsvári 9. számú honvéd helyőrségi kórház sebészetére osztották be. Néhány napig Kolozsváron dolgozott, majd a kórházzal együtt fokozatosan vonult vissza nyugatra, ahol mint orvos dolgozott a háború végéig, sőt, azután is mint amerikai hadifogoly. 1946-ban szabadult, hazajött Erdélybe, és jelentkezett a Kolozsvári Bolyai Egyetem Marosvásárhelyre kihe­lyezett orvostudományi karának idegsebészeti osztályán Miskolczy Dezső professzornál. Itt dolgozott aztán tíz évig a professzor irányításával. Megtanult minden megtanulhatót az idegkórtan, idegsebészet és pszichiátria vonatkozásában. Ez idő alatt gyakornokból tanársegéd, majd klinikai főorvos lett. Legszívesebben az idegsebészetet művelte. 1950. január 1-jétől 1957. december 1-jéig önállóan végzett idegsebészeti beavatkozásai: 139 koponya-, 98 gerinc-, 10 perifériás, 111 egyéb műtét. Emellett 301 operáción vett részt mint első- vagy másodkéz.
Így jutottunk el az 1956-os magyar forradalom leverését követő időszakhoz, ami­kor a román kommunista vezetés elér­kezettnek látta az időt a magyar egyetemek felszámolásához. A tíz év alatt jó szakemberekké felnőtt derékhadat, a tanársegédeket, főorvosokat kellett eltávolítani, helyet biztosítva a hozandó román ajkúak számára. Kit a forradalom ideje alatt tanúsított nem megfelelő magatartásáért, kit a nem „egészséges származása” miatt távolítottak el. Ez utóbbiak közé sorolták be Simó doktort is.

Legendásult önérzet
Beszélték, hogy voltak jóakarói – köztük Miskolczy professzor is –, akik úgy látták elkerülhetőnek az elbocsátást, ha beléptetik a főorvost a Román Kommunista Pártba. Állítólag a jóakarók nagy megkönnyebbü­lésére sikerült is erre rávenni, és a sebtében összehívott tagfelvevő gyűlésen minden simán is ment eladdig, amíg fel nem állt egy kerti munkás párttag, és meg nem kérdezte: „igaz-e hogy Simó elvtárséknak 50 hold földjük volt?” A jelenlévők megdermedtek, de szerencsére nem sokáig, mert egy kategorikus „Nem” hagyta el a főorvos száját. Mindenki nagyot lélegzett, pláné, amikor nyomatékosítva megismételte: „Nem, kérem. Ez az ötven hold szemenszedett hazugság!” Szinte hallani lehetett a meg­könnyebbülés sóhaját. Sajnos, ezt a mondatot követte még egy: „Vegye tudomásul, kérem, hogy Erdélyben egy valamirevaló birtok 500 holdnál kezdődött.” A gyűlést hamar bezárták, a tagfelvétel elmaradt, és történt, ami történt. E történet, a róla keringő számos anekdotával egyetemben, tökéletesen jellemzi karakán s egyben ironikusan játékos személyiségét.

Tudós gyógyító
Említettem már, hogy Simó doktor nemcsak gyakorlati ember volt, az ideg­rendszer patológiájának elméletét is kiválóan ismerte. A világhírű Ramony Cahal-tanítvány Miskolczy Dezső melletti tanulóévek nem múltak el fölöslegesen. Nagyon sok szakfolyóiratot olvasott, de a szépirodalom, képzőművészet, zene világában is otthonosan mozgott. A marosvásárhelyi Orvostudományi Társaságban is több tudományos dolgozatot mutatott be, amíg ott dolgozott. Áthelyezése után az Orvos­tudományi Társaság sepsiszentgyörgyi fiókjának tizenöt éven át titkára volt, tovább folytatta tudományos dolgozatainak be­mutatását, illetve közlését szaklapokban. Dolgozatai címjegyzékét csak helyszűke miatt nem tesszük közzé. Az EEG sepsiszentgyörgyi kórházban való bevezetése és meghonosítása is az ő nevéhez fűződik.
Bár még nem létezett az antidepresszánsoknak akkora arzenálja, mint a későbbi évtizedekben, merem állítani, hogy a dep­ressziós és hisztériás betegeket és más neurotikus kórformákat talán eredményesebben kezelte Farad-terápiával, placebo-alkal­mazással, novokain-infiltrációkkal és rendkívül szuggesztív pszichoterápiájával, mint napjainkban, amikor se szeri, se száma a különböző drága, sokszor nem is veszély­telen „dilibogyóknak”.
Nyugdíjba vonulása után, 1985. július 29-én az ittléte alatt építtetett családi házáról az állam javára lemondva, feleségével, Simóné Buda Annával Nyugat-Németor­szágba telepedett ki, ahol az előző szász felesége élt két gyermekével.
Sajnos, sem a „szabad világot”, sem a nyugdíját nem élvezhette sokáig. 1986 szep­tember 8-án szívinfarktusban halt meg. Hamvai a chimseei temetőben nyugszanak.

* * *

Dr. Farcádi Simó Ferenc (előnevét csak nyugdíjazása után kezdte újra használni!) egy szerencsétlen politikai helyzet eredményeként került a sepsiszentgyörgyi vidéki kis kórházba. Közel három évtizedet élt és dolgozott itt. A város egyik legnagyobb orvos egyénisége volt. Nagy tudására és a róla keringő adomákra még ma is emlékeznek a kollégák és az általa kezelt betegek.