Többszörös kétlakiság
– Februárban szereltem le, s március elsején felvettek a kézdivásárhelyi csavargyárba szakképzetlen munkásként. Amikor megtudták, hogy érettségiztem, bekérték a diplomámat, s közölték, nem érvényes, be kell iratkoznom a szakiskolába. Szep­temberben már ötödik hónapja jártam a gyorstalpaló lakatosképzésre, amikor felvetődött, szeretném-e elvégezni a líceumot is újra. A szakiskola mellett, persze, három váltásban dolgoztam, és naponta ingáztam Bélafalvára. Hogy részt vettem-e a gazdálkodásban? Ugyebár kollektív időket éltünk, s amit kellett, otthon segítettem, majd jöttem vissza a gyárba. Állat kevés volt, de édesapám tartott pár tehenet, hogy évente két-három bikaborjút fel tudjon nevelni háromszáz kilósra. Lovakkal hordta a szénát, s takarmányunk annyi lett, hogy abból tudott egy kis pénzecskét keresni, többet, mint aki csak a követelményt teljesítette. Előfordult, hogy elmentem a kollektívbe szekeret rakni. Megvolt: ha négy szekeret megrakok, azért hány lej jár. Vagy elmentünk répát összehányni, s megadták, mennyiért mit fizetnek. Na de, amikor kiszedte a kollektív a pityókát, akkor azon jártunk, hogy lássunk neki minél hamarább a tallózásnak, megszedtünk négy-öt zsákkal, tíz zsákkal, ennyit tudtunk egy nap a felhagyott mezőről összegyűjteni. Kapával vágtuk a  földet, s kerestük, hol találunk pityókát. Nem az egész falu, de nagyon sokan csinálták, aki élelmes volt, s ezzel akarta a gazdaságát egy kicsit lendíteni. Ősszel megnyílt a lehetőség, hogy beiratkozzam az esti líceumba, azt meg is ragadtam. Gon­doltam, megmenekülök legalább az éjjeli váltásból, csak két váltásba járnék, és délután mennék örökké az estibe. Na de ez nem sikerült, inkább elnézték a hiányzásaimat, de a három váltást csak kellett gyúrni tovább az anyacsavarrészlegen. A lakatosságot kitanultam, majd odaálltam az eszterga mellé inasnak. Az inasságom annyira jól sikerült, hogy külön esztergapadra tettek. Sokféle csavart kellett készíteni, ma is nagy szerelmem az a gép. Ahogy én azt megpucolhattam, és azon dolgozhattam, ahogy a forgácsolás ment rajta! Német gép volt, és nagyon szerettem dolgozni vele. A mesterek is kedveltek, norma szerint dolgoztunk, én azt örökké gyorsan teljesítettem, hát haladtam. Azért álltam be, hogy pénzt keressek, nem azért, hogy az idő teljen. Megvannak még a fizetési számláim, olyan 2600–2800 lejt is megkerestem, kezdőként tehát nagyon jól. Kiló- és darabszámra mérték a munkát, ezért tudtam feltornászni a fizetésemet. Sokféle termék készült, kiadták, hogy egyikből ötvenet, a másikból kétszázat. Előfordult persze, hogy egy hónapig ugyanazt a csavart kellett kifúrni, a magasságát és a lyukak pontosságát betartani. Mi benne a fárasztó? A kézi munka, hogy húzzad állandóan a kulccsal és a zaj. Úgy zúgott örökké a gép, hogy az ember agya duvadt el benn a részlegen. Ott bizony háromszázan is dolgoztak a csarnokban. Az anyacsavarrészleg volt akkor a legnagyobb, a csavart és az anyát is ott esztergálták.

A tánc és az ipar
Ez a munka nem fárasztott ki, ősszel pedig lehetőséget kaptam, hogy a tánccsoportba is beiratkozzam. Nagyon-nagyon jó üzemi táncegyüttesünk volt. Cseh Öcsivel kezdtünk el táncolni, aki később Né­metországba disszidált. Nagyon jól jött, mert délután is elengedtek, és oda lehetett menni. Akkoriban az üzem működtette, megkímélték azt, aki vállalta, hogy ilyen kulturális dolgot is végezzen. A jövedelmem nem látta kárát, mert én a munkát örökké elvégeztem, és nagyon élveztem, hogy eljárhatok táncolni. Ipari munka: falun nőttünk fel, persze, erről eszembe jut a Berecktől Eresztevényig című versből, hogy „fúr-farag, ha kell, és ágyút önt, ha kell” – ilyen a székely ember. Gábor Áron is asztalos volt, de ágyút öntött. Ma lehet ezen csodálkozni, mert annyira letompítják az embert, annyira egy irányba terelik a figyelmét, nem hagyják, hogy valamit teremtsen és alkosson is. Az én korosztályom másképp járt el. Nagyon csodálkozom, hogy Magyarországon is kevéssé találékonyak az emberek: elterjedt, hogy mindenki csak a maga egyszerű munkáját végzi, s nem mozdul százfelé. Az esztergályosság nehezen indult, de belejöttem. A lakatosságot nem tudtam csinálni, mert három hónap után befertőződtem, tele lettem pattanással a sok olajtól, ezért kellett végül esztergályosnak állnom. És azt mondtam, ha fát vágnak a hátamon, akkor is megtanulom. Nem szélhámoskodhatom, dolgoznom kell. Nem, nem allergia volt, hanem fertőzés az olajtól, egy bőrgyógyász adott rá orvosságot. A sok degedtes, mocskos olajtól begyulladt a karom. Az allergiásoknak el kellett hagyniuk a gyárat, nem bírták a levegő olajkoncentrációját, a bőrük pattogzott ki. Az én karomon a fertőzés annyira ment, hogy lyukak lettek rajta, és elgennyesedtek. Muszáj volt váltani. Bekerültem a kórházba, hamar kikezeltek, s később se lett bajom, hál’ istennek. Hogy az esti elvégzése közben végig táncoltam-e? Végig, sőt, azután is, és nemcsak a csavargyárban, hanem beiratkoztam a művelődési ház és a konfekciógyár együttesébe is, próbáltunk, s amelyiknek hétvégén kiszállása volt, azzal tartottam. Úgy hiszem, jól táncoltam, a kicsi termetem miatt nem voltam a legkapósabb legény, mert nem tudtak elöl táncoltatni, s nem is voltam a legjobb táncú, voltak nálam jobbak, de nagyon szerettem. S jólesett a hétvégi kikapcsolódás, az ember adja meg magának, amit megadhat. S az is, hogy abban a rendszerben beöltözhettem népviseletbe, s egy kicsit kidobbanthattam azt, aminek éreztem, tudtam magam. Ennek ’83 júniusában meg is ittam a levét, abba kellett hagynom a táncot, de erről máskor.

Estisek
Az estiben nagyon jól éreztük magunkat, mert fiatalok voltak a tanárok. A diákok velem egykorúak vagy fiatalabbak, pár idősebb is. Én huszonegy voltam, akadt, akit katonának nem vittek még el. Megterhelő? Dehogynem volt az, de nemrég is elbeszélgettük Bakk-Dávid Enikő angoltanárral, hogy amikor ő bejött, mennyire le tudott minket kötni, mennyire szorgalmasak voltunk és odafigyeltünk. Kijöttünk három órakor a gyárból, legtöbbször haza se mentem (akkor már Kézdin volt lakásom), az étterem szemben a gyárral, egy jó levest – nagyon olcsó volt – megettünk, és be az is­kolába. Az első és másodévet a Nagy Mózesben jártuk, a többi három osztályt a Gábor Áron Szaklíceumban. Négy vagy öt órától tartott nyolcig, kilencig. Nem aludtunk el, dehogy, az ember azért iratkozott be, hogy ott valamit felszedjen. Máskor onnan mentünk tíztől az éjjeli váltásba. Hiányozni nem nagyon hiányoztam. Meg­tanultam Gyulafehérváron, hogy oda kell figyelni, az órán kétszer annyit tanulsz, mint ha otthon nekiülsz, ezért is jól vettem az akadályokat, és nagyon könnyen végigvittem. Persze, a tananyag jó részét ismertem. Gyulafehérváron tizenkilenc tantárgyunk volt, itt csak tizennégy. Nekem a matek játszva ment, mert kemény tanárunk volt Fehérváron, a történelem és a magyar is. A verseket, amiket felhagytak, kívülről fújtam, mert a kántoriskolában egy füzetbe másoltuk őket, és bármikor kérték, elszavaltuk. Szóval nekem könnyebben ment. Sokan kipotyogtak a fáradtság miatt, meg amiatt, amit megköveteltek, de én ’83-ban sikeresen elvégeztem. Annak ellenére, hogy közben ’79-ben megnősültem, a következő évben terhes lett a feleségem, és ’81-ben szült is.

A drága gyermek
Nem került volna feleség helyiek közül? Az Isten őt rendelte, én hiába válogattam volna otthon. Az igazság az, hogy rengeteg táncos párom volt, nagyon szép kicsi leányok, és ahova bálokba eljártam, sok helyen volt egy-egy kedves barátnőm, de nekem az a Zsil-völgyi leány kellett. Ilyen az ember, kántoriskola után egy kicsit zöldfülű. Én beléestem, ahogy mondani szokták, katonaság alatt, és később elhoztam. Most azt mondom, az 534 napos házasság, amit együtt leéltünk, csak megérte. Nehéz volt, nagyon az, de az a drága gyermek, aki született a házasságunkból, már csak őmiatta is megérte.
Tehát én megismertem Babit 1977 augusztusában, a nagy sztrájk idején, akkor még csak nyolcadikos volt. Az udvarlás úgy történt, ha szombaton nem mentünk a tánccsoporttal kiszállásra, vagy nem rendeltek be a gyárba – sokszor előfordult –, vagy ha szombat reggel kijöttem a váltásból, és este szabad lettem volna, akkor reggel ültem alkalmira, lementem Brassóba, onnan 11 óra körül gyorsvonat indult Arad felé, öt óra alatt elértem Piskire, onnan két óra volt az út Urikányig alkalmival vagy busszal. Magyar bányászcsalád: apósom Várad mellől származott, anyósom az Arad megyei Torjáról. Meséltem, hogy szerettem belé a leányocskába, megígértem neki, elveszem, és az érzés fokozódott. Elhoztam szüleim huszonöt éves házassági évfordulójára bemutatni. Mi tudtuk csak, hogy most felhúzzuk a gyűrűt, eljegyezzük egymást, megleptük a szülőket. Egy kicsit meg is ijedtek. Ő tizedik osztályos volt, tizenhat évet töltött, a szülei azon gondolkodtak, engedjék-e vagy ne. Na de a leányuk annyira belém volt bolondulva, hogy kijelentette, őt nem érdekli, jön férjhez. Ez 1979. április 23-án, búcsú napján történt Bélafalván, amikor a szüleim  házassági évfordulójukat ülték, és abban az évben, augusztus 25-én meg is tartottuk az esküvőnket. Úgy történt, hogy a drága jó nagybátyám Aradról jövet betért a Zsil völgye felé, és felvette a családot. Itt megbeszéltem mindent a pap bácsival, mert már júniusban, ahogy 15-én a feleségem elvégezte az iskolát, elhoztam őt ide, hogy a felkészítőn részt vehessen. No, de úgy egyeztek bele a szüleim, hogy megmondták: ne is gondoljam, hogy egy ágyba fogok vele feküdni, amíg egyházilag meg nem esküszünk, én ezt meg is ígértem. De nem tartottam be, s ezért életemben utoljára édesapám úgy megcsapott... Szombaton volt az esküvő, a bélafalvi kultúrotthonban terítettek meg, kétszáz személyt hívtunk, száznyolcvanan jöttek el. Egyetlen hibája az volt, hogy édesapám megkérdezte: Babi, miért sírsz? Ő akkor az anyja ölébe szökött, és megmondta. Édesapa megcsapott, úgy nyakkendősön, ahogy ott álltam az udvaron. A násznép kint várt, a vőfély mesélte, mi történt. Én úgy éreztem akkor, jobb lenne szakítani, mindenki menjen haza, s az ételt a szegényeknek osszák ki. Na de aztán minden lefolyt, igazi székely esküvő lett, abban az időben még három zenekara volt Bélafalvának, székely zenészekkel. Cimbalom, hegedű, bőgő. Megkezdődött a házasélet.
(folytatjuk)