CsÃk megyében, Balánbánya fölött, magas sziklás hegy mered az ég felé: TarkÅ‘ ennek a neve. Egy TarkÅ‘ nevű tündérÂasszonyról kapta a nevét ez a hegy, mert a tetején volt egy aranypalota, abban lakott a szépséges szép TarkÅ‘ nevű tündér. Gyönyörű két lánya volt ennek a TarkÅ‘nek: Maros a neve az egyiknek, Olt a neve a másiknak.
De TarkÅ‘ mégsem volt boldog: reggeltÅ‘l estig ott ült nagy búsan a palota ablakában, nézett, nézett messze-messze kelet felé, folyt a könny szép szemébÅ‘l, szállt a sóhajtás az ajakáról. Mindene volt, aranya, ezüstje, gyémántja, mégsem volt boldog. Nem volt igazi öröme a leányaiban, mert azok szüntelen civakodtak egymással. Marost, aki csenÂdesebb volt, igen bántotta, hogy Olt, a kisebbik, aki heves vérű, lobbanó természet, mindenben különbnek véli magát a nénjénél. Nagy volt emiatt TarkÅ‘ szÃvének a szomorúsága, de még nagyobb volt a szomorúsága amiatt, hogy az urát, aki hatalmas nagy úr volt a tündérek között, olyan hatalmas nagy úr, hogy a királlyal egyenlÅ‘nek tartotta magát, a király száműzte az országából, mert egyszer fel is lázadt ellene.
Azt mondta a tündérek királya:
– Azzal büntetlek meg, hogy soha többet ne lásd a feleségedet. Kellett az én országom, hát legyen a te országod a tenger. A feleséged azonban itt marad. Itt maradnak a gyermekeid is. Soha többé nem fogod látni őket.
A Fekete-tenger mellett húzódott meg TarkÅ‘nek az ura, onnét sóhajtozott a felesége s a gyermekei után, akik még egészen kicsinyek voltak, amikor száműzte Å‘t a király. Olyan kicsike volt mind a két gyermek, hogy már egészen meg is feledkeztek az apjukról. Nem tudták elgondolni, mi bántja édesanyjuk szÃvét.
Egyszer aztán Maros megkérdezte édesanyját:
– Mondjad, édesanyám, miért vagy oly szomorú? Miért, hogy sÃrás, sóhajtozás éjjeled-nappalod?
– Hogy miért sÃrok, sóhajtozok szüntelen? SÃrok, sóhajtozok, mert ti nem szeretitek egymást úgy, amint testvérekhez illenék. És sÃrok, sóhajtozok, mert édesapátokat száműzte a király, nem fogom látni soha többet, s nem látjátok ti sem.
– Hol van az édesapánk? – kérdezték egyszerre a leányok.
– Ó, jaj – sóhajtott Tarkő –, a ti édesapátok messze-messze a Fekete-tenger mellett. Ott van az ő országa. Sem ő nem jöhet vissza onnét többet, sem nekem nem szabad odamennem.
– S minekünk sem szabad? – kérdezték a leányok.
– Hogyne volna szabad! Ha igazi testvérekként egyetértenétek, egyesült erÅ‘vel elmehetnétek. FolyóvÃzzé változtatnálak titeket. Egyesült erÅ‘vel áttörnétek a hegyeken, sziklákon, erdÅ‘kön, de mehetnétek virágos réteken is egy kis kerülÅ‘vel, s ha itt-ott sziklára, hegyre találnátok, áttörnétek rajtuk, ha szavamat megfogadnátok. Nos, akarjátok-e, hogy folyóvÃzzé változtassalak?
– Akarjuk, akarjuk, hogyne akarnánk! – kiáltották a leányok lelkesen.
– Hát akkor csak várjatok, mindjárt hozom az aranyvesszÅ‘met, azzal csak megsuhintalak, s folyóvÃzzé változtok abban a pillanatban.
Azalatt, amÃg TarkÅ‘ az arany vesszőért ment, viretlen-váratlan a lobbanó vérű Olt azt mondja Marosnak:
– Mit gondolsz, Maros, kinek a nevével utazunk?
– Kinek a nevével? – csodálkozott Maros. – Hát ki az idősebb köztünk? Természetes, hogy az én nevemmel utazunk.
– Ohó – mondta Olt –, hiszen igaz, hogy te vagy az idősebb, de én vagyok ám a serényebb. Világos, hogy én járnék mindenütt elöl, én törném az utat, te meg szépen, lassan csak folydogálnál utánam. Hiába vagy az idősebb, nem utazom a neveddel!
– Hiába vagy serényebb, én sem a tiéddel!
– Bizony, ha nem, külön-külön utazunk. Törődöm is én hegyekkel, sziklákkal, egyenest nekivágok, keresztültörtetek rajtuk, s megmutatom, hogy hamarabb látom az édesapámat, mint te!
– Hát csak rajta – mondta Maros –, én szépen, csendesen a kerülő utakon járok, úgy, amint az édesanyám parancsolta.
Abban a pillanatban lépett be Tarkő az aranyvesszővel. Hosszan, sokáig ölelte-csókolta a leányokat, aztán rájuk suhintott az aranyvesszővel. Egyszeribe kis patakocskává változtak mindketten, és elindultak, de nem együtt, hanem ketten kétfelé.
– Hát nem együtt indultok? – jajdult fel kétségbeesetten Tarkő. – Ó, jaj nekem, de jaj nektek is, ha vissza nem fordultok. Vissza, vissza, forduljatok vissza!
De sem Maros, sem Olt nem hallotta, vagy nem akarta hallani az anyja szavát. Olt sebesen szaladt elÅ‘re, lassan, csendesen, de másfelé haladt Maros, s ahogy továbbhaladtak, mind a ketten nÅ‘ttek, növekedtek, folyókká dagadtak. Hej, ha láttátok volna, hogy rontott, vágtatott elÅ‘re Olt! Hogy tört-zúzott minÂdent, amit útjában talált, sodorta maga elÅ‘tt a fákat, a sziklákat! De amikor a verestoronyi szorosig ért, úgy elfáradt, úgy kimerült, hogy alig-alig folydogált elÅ‘bbre. Meg-megállott, aztán továbbvánszorgott, majd ismét megállott, és sÃrt keservesen:
– Ó, jaj nekem, ó, jaj nekem! Miért nem hallgattam az édesÂanyám szavára! Itt kell elpusztuljak egyedül, nyomorultan, elÂhagyottan.
Hát, hallgassatok ide, amint Ãgy sÃrt, kesergett magában, egyszerre csak nagy zúgást-búgást, harsogást hall, s Ãm, látja, mint közeledik felé lassan, méltóságosan egy nagy-nagy folyó. S feléje csendül Marosnak a szelÃd, hÃvó hangja:
– Jer, Olt, jer! Engem magába fogadott a Duna, elvisz az édesÂapámhoz. Jer, ó, jer, elvisz téged is.
Hej, de megörült Olt! Elfeledte a fáradtságát, odaszaladt a Duna keblére, s bezzeg most nem haragudott Marosra, ölelte-csókolta. Egymást átölelve látták meg édesapjukat, aki ott állt nagy búsan a Fekete-tenger partján, éppen azon a helyen, ahol a Duna a tengerbe szakad.
– Apám, édesapám! Nézz reánk, itt vannak a leányaid, Maros és Olt!
De ennél többet nem is szólhattak, elmerültek a tengerbe, s eltűntek benne nyomtalan.