Mert szombat este bizony a szó igazi értelmében vett párbeszéd zajlott, még ha kevés román résztvevője volt is a konferenciának: a többségi nemzet egyes helyi képviselői aggodalmaiknak adtak hangot, kérdéseket fogalmaztak meg – a magyar vezetők pedig igyekeztek magyarázattal szolgálni, válaszokat adni. Konkrét ajánlatok is elhangzottak a románság számára: támogassák autonómiatörekvéseinket, és kulturális autonómiát biztosítunk számukra, kép­viseletük lesz a városi, a megyei tanács vezetőségében. (Vajon ezt miért nem lehet hasonlóan egyértelműen megfogalmazni, amikor a kormányra lépéshez támaszt feltételeket az RMDSZ: biztosítják a parlamenti többséghez szükséges szavazatokat, ha partnereik támogatják az autonómiát?)
Persze tagadhatatlan, kései e nekiveselkedés, abban sem bízhatunk, hogy rövid időn belül sikerül lebontani az előítéletek falát, és biztosak lehetünk abban: Bukarest minden eszközt bevet majd, hogy holtvágányra terelje e próbálkozásokat. De miként a hatalom egyre gyakoribb packázásai, megfélemlítési kísérletei – az erdélyi visszaszolgáltatás felülvizsgálata, az önkormányzati vezetők nyakába zúdított perek, jelképeink, anyanyelvünk üldözése – csak erősebbé, elszántabbá teszi közösségünket, úgy a feszültségek szításában, a centralizált, korrupt államberendezkedés fenntartásában érdekeltek mesterkedéseire is meg kell találnunk a legmegfelelőbb, legokosabb választ.
S mielőtt újra a szeparatizmus vádját kezdenék el lobogtatni, az ország szétdarabolásával kezdenék el riogatni a romániai közvéleményt, jó lenne, ha a készülő autonómiastatútumban egyértelműen rögzítenénk a helyi románság kulturális autonómiáját szavatoló rendelkezéseket, a tervezet közvitája során pedig velük is konzultálnánk, kérdéseiket, javaslataikat meghallgatnánk. Gesz­tusokat ugyanis nekünk kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy bizalommal viseltessenek törekvéseink iránt, esetleg támogassák azokat.