Hát ez bizony nem fog elrepülni. Legfentebb szaporán ugrálni körben a kertben, bénán lógó bal szárnyával seperve a földet. Megeszi a vékony héjú diót, ha elég serény, némi bogarat is elkap. Aztán kimúlik. Ami egyfelől kívánatos is volna, másfelől ő is Isten teremtménye. Még ha csak egy vetési varjú is.
A fekete madár a favágó kecske egyik szarváról figyelte az idő múlását, délelőtt lévén, égen-földön társaira nem talált. Hessegettem volna el, de kíváncsi is voltam, mennyire enged közel magához. Nagyon. Nem éppen karnyújtásnyira, de azért feltűnően. Aztán leugrott magaslati megfigyelőjéről, és szaporára vette a kertet. Akkor láttam, egyik szárnya megsérült, hogy miként történhetett, épp azt kiabálhatta keserves károgással. Meg is sajnáltam, nem elég neki saját nyomorúsága, még ez az ellenséges kinézetű nagydarab valami sem hagyja szusszanásnyi időre magára. Hát békén hagytam. Aztán azon gondolkodtam, mitévő legyek. Személy szerint nem haragszom rá, fajtájára sem, igaz ugyan, hogy számosak is, zajosak is, és kedvenc helyük a diófa, dézsmálják sűrűn termését, számos kilyukasztott, belétől kiürített csonthéjat találok alatta, de a csemegéhez való hozzáférés nagy igyekezetében többet levernek a dióból, mint amennyit megesznek. És azt nem nekem kell leráznom. Tiszta sor, megörökölöm a varjút. És máris nevet kerestem neki. Merthogy ilyenek vagyunk mi, emberek, ha valaminek nevet adhatunk, máris felébred a birtoklásvágy bennünk. Varjú, károgó, legyen hát Karcsi. Etetem, magamhoz szoktatom, azt mondják, igencsak intelligens lények, biztos néhány nap alatt már közel enged magához, akkor szárnyát sínbe rakom, hamar meggyógyul neki, mert fiatalnak tűnik, aztán repülhet újra társaival. És akkor esténként kiállok a kertbe, belekiáltom a szürkületbe nevét, és az eget elfeketítő seregből kiválik, kecses ívben alászáll, és majd egyenest tenyeremből mazsolázik. Ami elképzelésnek szép, de egyrészt a hirtelen kigondolt nevének már korábbról birtokosa egyik szomszéd, akit mégsem riaszthatok naponta, meg rendes ember is, másrészt ide szoktatva a madarat pár év alatt egész kolóniát alapít, ami ellen immár több éve küzd a város váltakozó sikerrel. Tiszta sor, mégsem örökölöm meg a varjút. De mert pusztulni sem hagyhattam, hát felhívtam Kelemen Lacit. Vázoltam a helyzetet, persze, hozzad, a Rara Avis egyesületnek az a hivatása, hogy a beteg állatoknak gondját viselje. Elő a fahordó kosarat, utána a varjúnak. Szökdécsel szaporán, károg is hozzá keserveseket, az elrepülés kísérletéről már lemondott, minden energiáját a menekülésre fordítja. Sikerrel. Tettem egy próbát kutyámmal, de ő se nagyon igyekezett a kertet hosszában és széltében átugráló madár megfogásában ügyködni, és miután közelebbi ismeretségbe került a csőrével, többé rá sem hederített. Futkorásztam hát még egy ideig fel és alá, végül a madár megadta magát. Dobozoltam, leszállítottam, Laci ketrecbe zárta, vizet adott neki.
Estefelé a csárogó, egymásnak feleselő, éjszakázó helyét körözve kereső több ezres madártömeget látva, családom különböző szólamú hangjai egyként kállapítják meg: hát ez volt az igazi kár-mentés.
