Hiába írták szomorújelentésében, hogy túl volt már a nyolcvanon, a zabolai testnevelő tanár, az egykori tanító bácsi, a hegyeket szerető-imádó fiatalok Endre bácsija csak úgy él előttük, mint aki úgy tájékozódott a Háromszéki-havasok rengetegében, akár a zabolai utcákon, s amikor egész napos zuhogó esőben a Lakó­cáról hazafelé indultunk, így szólt: türelem, ködben is tudom az ösvényt, ezen a vadcsapáson fertály óra múlva a Csipkésben vagyunk! És ott voltunk pontosan, tévedés nélkül a Musáton, a  Martonos feletti Fekete-hegyen, a Marhafőn és a Sándor-tetőn is.
Hosszú volt az út Nagyenyedtől – Maksa, Illyefalva, Bükszád, Kilyén, Tusnád katedráin keresztül – Zaboláig, és temérdek a száma a tanítványoknak, akikkel megszerettette „a mi hegyeink gyaloglását”. Negyvenkét év természetjárásból nem kevés, miként rekord gerinctúrájuk sem volt az a Zernye-havastól a Békási-szorosig. Megérdemelten viselte a Jóbarát különdíjas bajnoki címét, s amikor már a test nem bírta, a református egyház főgondnokaként vállalt tevékeny szerepet, amiért a köz­ségi közvélemény díszoklevelét is magáénak tudhatta. Sírjánál az egykori, ma már őszülő túratársak álltak sorfalat, s hangzott el az Isten Veled.