– Ön a Transilvania Live regionális televízió igazgatója, mely csatorna a nevével is jelzi: felvállalja az erdélyi régió gondolatát...
– Természetesen kulturális értelemben vett vállalásról van szó, azt szeretnénk megmutatni, ami jó Erdélyben. És azt hiszem, bőven van, amit. Hiszen rengeteg közösség él itt, románok, magyarok, romák, szlo­vákok, szászok, már amennyien maradtak – az interkulturalitás pedig előnyére válik a régiónak, gazdaggá teszi.
– Kolozsvárról miként látszik, létezik-e erdélyi identitástudat, erősödött-e ez az elmúlt években?
– Létezik erdélyi identitástudat, csak van egy gond ezzel. Létezik ugyanis külön erdélyi román identitás, és külön erdélyi ma­gyar identitástudat. Interkulturalitás szempontjából ez rendjén is lenne – de közös mozgalmak, az Erdélyért való együttes kiállás vonatkozásában már problematikusabb. Mert világosnak kell lennie mindannyiunk számára: a románok a magyarok nélkül semmit nem tehetnek Erdélyért, és magya­rok románok nélkül úgyszintén. Ráadásul közös történelmünkben nincs sok jelentős mozzanat, amely elválasztana bennünket, annál több, ami összeköt. És nem hiszem, hogy létezik ma Erdélyben olyan őshonos román, aki gyermekkorában csak románokkal játszott, vagy olyan magyar, aki gyermekként csak magyarokkal volt együtt. Ezt a tapasztalatot kellene valamiképpen meghonosítani a politikában, kultúrában, tár­sadalmi életben, mindenben. A recept egy­szerű: bíznunk kell egymásban. Mondok egy történetet: a nyáron a családommal néhány közép-kelet-európai országban jártunk, Magyarországon, Ausztriában, Szlo­vákiában. A fiam életében először Ko­má­romban, Szlovákiában látott Hunyadi Já­nos-szobrot. Apa, kit ábrázol? – kérdezte. Azt válaszoltam, ő egy olyan román, aki nagy tiszteletet vívott ki Magyarországon, földesúr volt, nem pedig rabszolga, mint ahogy történelemből tanítják. És nem értette, miért nem ezt tanítják neki, miért nem mondja el senki a történelemórán, hogy pél­dául a Hunyadi nevéhez fűződő diadal emlékére szólnak minden délben a templomok harangjai. A tanügyi rendszer feladata lenne ez. Egy másik példa: egy fiatalember írta nekem: Sabin úr, miért van az, hogy december elsejére az iskolák olyan soviniszta dalokkal és nacionalista versekkel készülnek, amelyek Erdély elszakadását féltő, a magyarok diszkriminálását célzó eszmék­ből erednek? Szerintem azért, mert Buka­rest egyáltalán nem bízik a perifériában, Er­délyben. Ez érthető, hiszen vaj van a fejükön. Csak megemlíteném, 1932-ben a ha­talmas gazdasági vi­lágválság idején egész Románia költ­ségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság adta. Ha évtizedeken át lopsz, számíthatsz arra, hogy egyszer valaki kérdőre von.
– Születőben-e a kölcsönös bizalom az erdélyi magyarok s románok között?
– Sajnos, még nem eléggé érettek sem a románok, sem a magyarok. Egyre többen, persze, akik igen, mindkét oldalról, de cselekvőleg még nem merik felvállalni. Amikor lesz bátorságuk felvállalni ezt a gondolatot, ak­kor megalakul majd az erdélyiek pártja. Amelynek vezetősége három nemzetiségű, a belső dokumentumok három nyelvűek lesznek, hiszen Ioan Slavici is ekképp mutatott rá a közös Erdély szépségére: a románt Bună ziuával, a magyart Jó napottal, a németet Guten Taggal köszönthetjük. A régiós identitásra jó példa lehetne a Bajorok Pártja Németországban, akik 41 éve felismerték és azóta  érvényesítik saját régiójuk érdekeit. Jöhet a baloldal, jöhet a jobboldal kormányozgatni, ők úgyis cselekszik a magukét. Nekünk is ezt kellene megértenünk. Ha megértjük, jó, ha nem, akkor várunk újabb ezer évet, tartunk még ezer szemi­náriumot, jöhet még ezer akadémikus, még néhány olyan naiv, mint én, még olyan újságírók, mint ön...
– Ön szerint eljön-e az idő, amikor ma­gyarok és románok együtt lépnek fel Er­délyért?
– Azt hiszem, nincs már messze, jelenleg a helyzet egy nyomás alatt levő edényhez hasonlítható. Az alapvető nézetkülönbségek ugyanis nem románok és magyarok között vannak, hanem magyarok és magyarok, illetve románok és románok között. Itt vagyunk Székelyföldön, és nagyon jó az, hogy van politikai verseny a magyarok szavazataiért.  A magyarságnak nagyon jó vezetője Orbán Viktor, aki megmutatta, hogy a termőföld nem eladó, és lehet úgy is kormányozni, hogy közben nem szipolyozod ki azt az embert, aki már rengeteg átszervezést és átmenetet elszenvedett. Az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán két emlékezetes kijelentést jegyeztem meg, az egyik Angela Merkel német kancellártól származik, aki szerint a fejlődés nem uniós direktívához kötött, a gazdasági növekedés a vállalkozók szabadságán és kreativitásán múlik. A másik fontos gondolatot Orbán Viktor mondta: fel kell készítenünk közösségeinket egy válság utáni történelemre. De szerintem a magyarok és románok között, mikor egymást szólítják meg, a párbeszéd őszinte. Ami nem őszinte, az a magyarok és magyarok, illetve románok és románok közötti dialógus. Ezen kellene változtatni. Ráadásul mindenki úgy érzi, saját közössége megosztott, a másik pedig egységes. Amikor Székelyföldre jövök, sokan mondják, itteniek, hogy mi, magyarok megosztottak vagyunk. Kolozsváron meg fordítva: a románok érzik úgy, hogy megosztottak, bezzeg, a magyarok egységesek. És ez valamiképpen megmérgezi az identitástuda­tot, anélkül pedig jobb, ha nem is beszélünk regionalizmusról.
– Miként látja a kormány régiósítási elképzeléseit?
– A fejlesztési régiók kialakításakor, 1998-ban súlyos hibát követtek el: nincs regionális identitás és nincs átadott hatáskör. Ma éppen Liviu Dragnea kormány­főhe­ly­ettesre bízták a régiósítást, aki az ország legszegényebb megyéjének, Teleormannak volt a tanácselnöke. Olyan is az identitása. Pedig a megoldás nagyon egyszerű volna: a történelmi régiók mentén kellene megvalósítani a régiósítást. Tehát legyen máramarosi, crişanai vagy partiumi régió, Erdély, Bánság, Havasalföld, Olténia, Bukarest, Dobrudzsa, Moldva, Bukovina. Három régiót pedig különleges jogállással kell felruházni – éppen, mint Olaszországban –, mindeniket a saját adottságai, értékei alap­ján. Ilyen lenne a Duna-delta, a maga természeti-környezeti adottságaival, Szé­kelyföld a kulturális sajátosságaival, és a hihetetlen vendégforgalmi potenciállal rendelkező Zsil-völgye. És, miként Olasz­országban, minden régiónak meglenne a saját költségvetése, rögzítenék, mennyit kell befizetni az államkasszába, mennyi kell a külügyre, a hadseregre, országos kiadásokra, és persze, meg lehetne állapítani egy szolidaritási alapot, ha például Vaslui megye gyengébben áll, akkor áldozunk azért, hogy jusson pénz a rászorulókra – de közvetlenül oda jusson a pénz, ne Bukarestben halássza el valamely pártközeli cég. Minden egyéb maradna a helyi közösségeknél, mint Dél-Tirolban vagy Spanyolországban. Mert most minden úgy működik, hogy bukaresti lobbi nélkül semmire nincs pénz. A román állam ráadásul állandóan úgy viszonyul Székelyföldhöz, mintha az nem az ország része lenne, hanem meg kellene hódítani. Brătianu miniszterelnök például Erdély és Románia egyesülését követően azonnal háromezer embert küldött Székelyföldre, hogy lássák, ki ott a főnök. Közismert az is, hogy 1986-ban a Román Kommunista Párt marosvásárhelyi vezetője 22 800 ember betelepítésére kért engedélyt bukaresti feletteseitől, hogy többségbe kerüljön a román lakosság. Tehát állandóan úgy viszonyulnak Székelyföldhöz, mintha nem hinnék el, hogy az része Romániának. Ezért is ez a sok vacakolás, ahelyett hogy biztosíthatnák számukra az autonómiát. Az pedig nem igaz, hogy Székelyföld nem tudná eltartani magát Bukarest támogatása nélkül. Nemrég volt erről kimutatás: az állami költségvetésbe befizetett 100 euró adó után Maros megye 68-at, Hargita és Kovászna megye nagyjából nyolcvanat kap vissza. De Teleorman például, Dragnea miniszterelnök-helyettes megyéje 148, Vaslui megye pedig 152 eurót. Ki meri állítani, hogy rendjén van ez?