El tudnám képzelni, hogy holnap, advent első vasárnapján kiürülne a város, mondjuk, minden jóérzésű lakója egyszerre gondolna arra, hogy meglátogassa falun élő rokonát, vagy egyszerűen csak kimenjen havas fenyőt nézni a Lakóca tövébe. Mennének a taxisofőrök és az utcaseprők is, bezárnának a boltok, a nem létező forgalom irányításának felelősségétől felszabadult szemaforokon a sárga szín egészen halványra sápadna, az aszfalt sűrű repedéseit a hó kitöltené, lábnyomok csak egyfelé vezetnének. A madarak is utánarepülnének az embereknek, kutyák ugatása nem törné meg a csendet, a kéményekből felszálló füst kimerevedve, egyetlen felkiáltójellé összeállva mutatna a széltől sem zavart város hirtelen kitisztult egére. Kísérteties hely, mondanák akkor az eltévelyedett idetévedők, és beleborzadva a gondolatba, hogy miféle felsőbb hatalom tehette ezt vélük, fejvesztve menekülnének onnan, ahol nincs helyük.
De mi nem megyünk el. Nem mehetünk el, mert a város a mi­énk, széppé nem a felújított utcák és az újrafestett kerítések, hanem a várost lakó emberek teszik. Nem mehetünk el, mert nem szokásunk a megfutamodás, de erényünk ígéreteink betartása. És nem mehetünk el azért sem, mert advent lesz, ünnep számunkra, még ha egybe is esik azzal a bizonyos dátummal. Nekünk délelőtt templomba kell mennünk, az újabb várakozásra készülve az Úr testével és vérével lelkünket megtisztítani, majd otthon ünnepi ebédet tálalni, este kimenni a térre, gyertyát gyújtani, együtt énekelni, aztán ismét hazaérve az adventi kalendárium első ablakocskáját felnyitni. És folytatni a cselekvő várakozást, a minden évben újrakezdettet, remélve, megérjük a mi adventi kalendáriumunk – melynek nem huszonnégy, de immár kilencvennél több és még beláthatatlanul sok ablaka ez idáig csak kiábrándulást rejtett – utolsó zsebében rejlő szabadság megtalálását.