Rábeszélési kísérletek
A feleségemet tehát engedték ki a kórházból, s az orvos azt mondta, hozassak kocsit, és vihetem őket haza Székelyföldre. Én telefonáltam Brassóba a bátyámnak, lejött kocsival Zsil völgyébe, reggelre ott volt, a cuccokat megvettem, átadtam. Vá­rom az ajtóban, adják ki a feleségemet és a gyermeket – de ők a hátsó ajtón közben kijöttek, beültek a mentőbe, és elhajtottak. Negyedóra múlva szólt az egyik nővér: elmentek hátul, elvitték a feleségedet a gyermekkel Urikányba. Utánuk hajtottunk a bá­tyámmal. A gyermekeket és az anyákat sorra rakták le, négyen voltak, a feleségem volt az utolsó, akinek ki kellett szállnia a mentőből. Utolértük őket, én vettem ki a gyermeket, segítettem neki is leszállni. Kérdem: te miért tetted ezt? Azt mondja: meggondolta magát, ma éjjel még itthon akar aludni, majd holnap. Felvittem a negyedik emeletre a kicsi leányomat, éreztem, tisztába kell tenni. Kibontottam, após nézte, anyós nézte, mit művelek el ott. Letörülgettem, szépen tisztába tettem, visszapólyáltam, lefektettem az ágyra. Gyönyörű kicsi baba volt. A szívem szakadt meg. Próbáltam újra magyarázni nekik, nem szabadna azt megtennük, hogy elválunk, mert ez a gyerek a miénk, közös, a mi életünk alakul, ahogy alakul, de neki biztosan nem lesz jó az, ha külön élünk. De hiába beszéltem. Semmiképp sem szerettem volna, hogy hányódjék a gyermekem, s azt mondtam, úgyis meg fogok tenni mindent, hogy az enyém legyen. Elperelem tőled!
Hazakerültem, s amikor a szüleimmel közöltem, hogy Babi csak akkor akar velem élni, ha én a Zsil völgyébe költözöm, ők is azt mondták, az eszem ne menjen el, ha már ilyen szépen megcsináltam a felújított konyhát, fürdőt, mindent, ugyan hova akarnék elmenni? Biztosan meggondolja magát, és utánam jön. Én vártam. Minden hét vagy két hét végén le-leszaladtam – háromszázhatvan kilométer, ugye, nem kis szaladás –, hogy láthassam a gyermekemet, s nagy meglepetésemre ő már egy hónap után nem volt a gyermek mellett, hanem elköltözött Aradra a nagynénjéhez. Próbáltam rávenni anyósomat, adják ide a gyermekemet, neveljem én.

Peres harcok
Nagyon mérges voltam, hogy nem gondozta a gyermeket, kiutaztam Aradra, megkerestem, és megkíséreltem rávenni, hogy legyünk együtt, de nem akarta. Nem szoptatta, dehogy szoptatta! Említettem-e, hogy már a szülés után sem tudta saját magát megfejni? Nekem kellett segítenem neki azzal a szerszámmal. Na, de Aradon hiába beszéltem, s nagyon gyanús lett nekem, hogy biztosan van valamilyen kapcsolata valakivel. Rá két-három hónapra, október végén talán, valami ürügyet kerestem, hogy Aradra mehessek, és megraktam egy kocsit pityókával, hogy a piacon majd árulok. Sza­badságot vettem ki, hátha elkapom, s vegyem rá. Többször találkoztam vele, este bátyámmal megkerestük, és beigazolódott, neki akkor már barátja volt, és azért nem akart visszajönni. Én akkor minden alkalmat megragadtam, hogy tanút szerezzek, és pert indítottam, hogy a nevelésből tudjam őt kivenni, mert egyszerűen nem alkalmas a gyermeknevelésre. Késő ősszel a Zsil völ­gyébe mentem le, és nem kaptam ott már a csecsemőt sem. Életem egyik legnagyobb megrázkódtatása ért, amikor kimentünk Tornyára bátyámmal és két tanúval, mert gondoltam, biztosan ott találom, s hát a drága kicsi gyermekem egy fáskasba volt betéve a fűtő előtt, s két macska ült mellette. Ilyen állapotban kaptam az öt hónapos gyermeket! Úgyhogy állt meg az agyam, ott szinte-szinte vasvillára keltünk, a szomszédok is kigyűltek, mert én el akartam mindenképp a gyermeket hozni. Nem tudtam. Felmentem a rendőrségre jelenteni, nem jöttek ki, azt mondták: az anyának joga van nevelni, ők nem ütik bele az orrukat.
Beutaztunk Aradra, letettem a négy tanú és az én vallomásomat a törvényszékre, és pert indítottam. Oda beidéztek egy hónapon belül. Bevittem újra az embereket, ők elmondták, milyen állapotban kaptuk a gyermeket. Mindent meg akartam tenni, hogy bár őt, ha már az anyját nem tudom megtartani, elhozhassam. A leányka ugye, a picike, még nem érezte az apai szeretetet – de az anyait még annyira sem, mert a nagymama volt vele, ő nyújtott egy kis biztonságot. Mivel a feleségemnek a Zsil völgyébe szólt a személyazonosságija, ott is pert indítottam, elmondtam Lupényban, hogy nem tartózkodik otthon, s a gyermek hányódik. Ügyvédem? Senki! Én ügyvéd nélkül mentem végig az egészen, mind a tizenkilenc tárgyaláson. Kézdivásárhelyen is volt perem evégett: az osztozkodás és a válóper. Mert aztán beadtam a válópert is. Nekem Aradon, Lupényban és Kézdin tizenkilenc tárgyalásom volt, ügyvéd nélkül jelentem meg, amíg elválasztottak. Az én akkori romántudásommal nem nagyon féltem, hogy elvesztem. De elvesztettem, és jogosan, mert a törvény szerint akkor az anyának járt a gyermek. Viszont megpróbáltam mindent. Ritka volt az a férfi, akinek igazat adtak ilyen ügyben. Többször felvilágosítottak erről, ne is próbálkozzam, mondták, mert úgy­se lehet, s végül azt kértem, ami legalább jár, hogy évente elhozhassam, azt ítéljék meg. Ezért külön perelnem kellett, és megnyertem.

Udvarlás
Hároméves volt, amikor először elhozhattam Aradról Kézdivásárhelyre. Addigra a garzon helyett egy kétszobást adtak a csavargyártól éppen azért, hogy a családot egyesíthessem. ’83-ban szereztem meg a kétszobást, és ’84 nyarán hoztam el a leánykát legelőször. Úgy volt, két hétig nálam lehet. Nem tartottam be. Három hét után megjelent ő az édesapjával és két rendőrrel, addig kerestek, amíg megkaptak. Én a gyermeket próbáltam dugdosni, hogy ne adjam vissza, de megkaptak, és sajnos, vissza kellett adnom. Akkor kijelentették, többet biztosan nem hozhatom el, mert nem tartottam be a két hetet. Apósomék mindent meg is tettek, a gyermeket láthattam, de el nem hozhattam. Azután is többször kijártam Aradra, ő akkor már együtt élt a férfival, akihez hozzá is ment. Lett még egy gyereke, az is kislány, ma huszonöt éves, és azt mondta nekem pár évvel ezelőtt: Béla bácsi, szívesebben vagyok maguknál, mint otthon. Mert karácsonykor, szilveszterkor meghívtam őt is mint a leányom féltestvérét. A nagyleányom különben támogatja, kisegítette, hogy elvégezze az egyetemet, és munkahelyet is szerzett neki, most is együtt vannak. No de addig még sok minden történt.
Én a leányomat tizenkét éves koráig sokszor látogattam, dugdosták előlem, hol a nagyanyjánál volt a Zsil völgyében, hol Tornyán a dédnagyanyjánál. A feleségem egy ideig hányódott, majd férjhez ment Aradon. A mérgem az volt, hogy éli az életét, és nem ül a gyermek mellett. Állandóan jártam Aradra, amíg a per folyt, havonta kellett jelentkeznem, utóbb, hogy láthassam és ajándékot adhassak neki. Tizenkét éves koráig legalább másfél hónapot minden évben Aradon tartózkodtam, hordtam a pityókát ki a piacra, ott árultam nappal, este a bátyámmal futottunk ki Tornyára, s vittem neki mindent.
A leányka a tizenharmadik évben volt, amikor azt mondtam neki: Iza, megvan az öt testvéred – a második házasságomból, erre még visszatérünk –, nem vagy kíváncsi rájuk, hogy meglásd őket? Ez 1993-ban történt. És, mondom, nyár van, vakáció, Iza, ha most nem jössz el, én többet nem járok utánad, leveszem a gondom rólad. De megkérlek nagyon szépen, valahogyan a vakációban gyere el hozzánk. Hetedik osztályos volt, és azt felelte: megpróbál eljönni. És akkor tört meg a jég, mert addig úgy tudta, én csavargó, rosszféle vagyok, s megláthatta, milyen a családom, hogyan élünk. Akkor már a háromszobás lakásom – közben ahogy meglett az öt gyerekem, átköltöztünk oda – szépen be volt rendezve. Engem a munkám, a sport- és művelődési tevékenységem vé­gett támogattak az akkori vezetők, Jakabos Csaba vezérigazgató nagyon jól ismert, ő is javasolta, hogy új lakást kapjak. Nos, nagy nehezen az anyja is beleegyezett, és én ’93 nyarán elhoztam a leánykát azzal, hogy nyár végén visszaviszem.

Az arany nyaklánc
Az úton, ahogy jövünk, azt mondja nekem, hogy szeretne egy arany nyakláncot, és amíg nálunk lesz, a tengeren is üdülni. Mondom: rendben, semmi gond, hazaérünk, s onnan egyenesen a tengerre. Befutunk a kocsival, mondom a felségemnek: kicsi fiam, levágunk egy disznót, s hét végén indulunk egy hétre a tengerre. De mi lesz a gyermekekkel? Ne idegesítsd magad, a hat gyermeket betesszük hátul a Daciába, visszük őket is. S a hat gyermeket hátul bepakoltuk, a csomagtartót megraktuk hegyezve, be még két zsák pityókát, s elindultunk a  tenger felé. Isten számába valahol a tengerparton megállunk egy benzinkútnál, odajön egy ember, s megkérdi magyarul: szállást keresnek-e? Jöjjenek be hozzám, van hely bőven, nézzék meg. Jó. Hát egy udvar, beálltunk a kocsival. Ott lakott a csóró Konstanca után, Eforián a török feleségével s a kisleánykájával, aki az enyémmel egyidős volt. Amikor kiszálltunk, a két leányka összeölelkezett, mintha ismerték volna egymást. Bemu­tat­koztak. Jól beszélt ő is románul. A többi nem, mert ugye öt év alatt születtek a második házasságomból. Na, tetszik-e? Tetszik. S még a fizetéssel is jól jártunk, mert végül a két zsák pityókát hagytuk ott. Úgy örvendett neki az ember, hogy pénzt szinte semmit nem kellett adnunk.
Na, hazatértünk. Abban az évben nagycsaládos találkozóra szerveztem csoportot, Gödöllőn tartották. Mondom: Iza, hazaviszlek Aradra, anyáddal megbeszéljük, csináltatok neked útlevelet, gyere el velünk a nagycsaládos találkozóra is. Nézd meg, mennyi szép társaság gyűlik össze, s hogy édesapa kikkel találkozik. Az anyja beleegyezett nagy nehezen, én mindent fizettem, az útlevelet is, s amikor mentünk kifelé a busszal, megálltunk Tornyán, felvet­tük.  Gödöllőn nagy rendezvény volt, először vittem ki ötven személyt Magyaror­szágra az alapítványon keresztül, mert beje­gyeztük az alapítványt egy évvel korábban. Nagy élmény volt, szépen ki volt öltözve az egész család székely ruhásan. Göncz Árpád akkori köztársasági elnök felesége külön ajándékban részesített, az egész családomat előhívta a háromezer résztvevő közül, kiszólítottak, mivel népviseletben mentünk. Megjelentünk a Nők Lapjában, készített velünk riportot a Magyar Televízió és a Kossuth rádió is, kérdezték, mi a célunk stb. A kisleányom mindezt látta, azt is, hogy mennyi kapcsolata van az apjának, s jól érezte magát. Mondom neki a buszon: figyelj ide! A nyolcadikat végezd el nálunk! Ott a blokk, külön szobád lesz. Bemegyünk anyádhoz, szólunk neki, nem kell hoznod semmit sem. Két hét múlva érted jövök, elvesszük az iskolából az igazolást, addigra szereljenek össze valamit, de nem kell semmi! Gyere, s a nyolcadikat járd ki nálunk. S a leányka, mivel a tengerparton nagyon jól érezte magát, kapott egy arany nyakláncot ajándékba, gyönyörű szépet, tetszett a magyarországi kirándulás is – egyetlen nyáron ennyi mindent kapjon egy gyermek – szóval, nagyon kecsegtetőnek találta az ajánlatomat. Lesz szobád, s új bútor belé, tévé is lesz!...

(folytatjuk)