Azon az örömszerző, kökény-kék decemberi éjszakán már bontogatni kezdte hamvas kontyát a hold, amikor a Mikulás feltűnt a parki lámpák fényében.
A puttonya nem volt már nehéz, csak egy-két dió és mogyoró csörrent benne.
– Milyen jó, hogy jutott ajándék minden gyerek csizmájába – töprengett elégedetten.
Fáradt volt. Mérföldeket lépő csizmájával egyetlen éjszaka járta be a világ összes faluját, városát, de még a legeldugottabb tanyákat is.
A város szélén lakó tanító kisebbik lánykájára, Ilkára gondolt, aki arra kérte őt, hogy a jövő évi Mikulás-estén egy kis kutyával ajándékozza meg.
Ekkor egy behavazott pad alól nyöszörgést hallott. Egy kutya didergett ott árván. Ölbe vette, simogatni kezdte a bozontos jószágot.
– Nemcsak fázik, biztosan éhes is – dörmögte Mikulás bácsi. – De mit adhatnék én neki? Egy éhes mókuson könnyebben tudnék segíteni, mint ezen a vacogó kutyuson. Csörő dió, mogyoró… hókusz-pókusz, változz kolbásszá!
Azzal benyúlt a puttonyába, s láss csodát, arasznyi kolbászt húzott ki onnan.
– No, pajtás, neked is jut ma ajándék! – biztatta a kutyát, de az nem mozdult meleg tenyere simogatásából.
– Nem vagy éhes! Te gazdira vágysz, aki játszik veled és kedves hozzád… Már tudom is, kinél a helyed.
Azzal felállt a padról, és elindult szaporán a város széle felé.
Reggel, amikor Ilka a mamájával óvodába indult, az ajtójuk előtt fehér prémes, piros kabátba botlott.
– A Mikulás elvesztette a palástját! – kiáltotta, és lehajolt érte.
A ráncok közül egy csillogó szemű, fényes szőrű kis kutya nézett szembe vele, mintha azt mondta volna:
– Egy évvel hamarabb érkeztem, mint ahogy rendeltél, de nagyon foglak szeretni, ha jó gazdim leszel.
