Ha az ember kicsit odafigyel, rögtön felismeri a székely színészt. A beszédstílusától nem tud szabadulni. Csak ha nagyon akar. Meg lehet éppenséggel módolni, hogy ne vegyék észre, de semmi értelme. Valahogy másképpen képződnek a szavak. A székely nyelvnek van egy olyan zenéje, amit le lehet nézni, de bele is lehet szeretni.
Annyira tájhoz kötött világ, hogy például az alföldi, a marosvásárhelyi és a székelységen belül a csíki, az udvarhelyi és a háromszéki egészen másképpen szól. Minimálisak az eltérések, de lényegesek. Hogyan rakja össze? Hogyan fogalmaz? (Tamási például teljességgel betartja a magyar fogalmazás, stílus, helyesírás, a helyes beszéd szabályait, ám mégis jellemzően székelyek a mondatai.) Az erdélyi beszédnek van valami olyan íze, amilyen a magyarországinak nincs. Ízesebb, életszerűbb: nem csak úgy általában érdeklődik, nem úgy kérdez, nem úgy beszél sem önmagáról, sem a világáról, sem másról, hanem – és ez a fantasztikus a székely gondolkodásmódban – erős, konkrét képszerűséggel. Képekben való fogalmazása szédületes. „Megyünk az erdőben. Előttem ment Trézsi, a feleségem, és én mentem utána. Nézte az ösvényt. Nem kellett nézzem, mert mentem utána. S akkor egyszer csak megszólal, s azt mondja, hogy Né, János, a me...” – és ebben már ott a humor, hogy medve jött szembe velük az ösvényen, de ha ezt ő el tudja mesélni, a történet vége legfeljebb annyiban szomorkás, hogy a medve jóllakott Trézsivel. A tragédiába is belecsöppen a kedély.
A nyelvjáráson túl tehát az észjárás is különleges. Azáltal, hogy amikor megfogalmaz egy gondolatot, közben látja maga előtt, amit mond; mindig ég és föld között lebeg. Soha nincs teljes mértékig a földön, és soha nincs egészen a mennyben. Nem tudom azt mondani, hogy irreális, mert reális, ugyanakkor azonban megfoghatatlanul, tünékenyen reális: a földi igazságok maximálisan benne élnek, ám egy kicsit elvonatkoztatva, kicsit elszálltan. Nem véletlen az sem, hogy humora annyira eredeti és bájos, és hihetetlenül izgalmas – legalábbis a számomra az. Egy egyszerű viccet, ha a székely székelyül ad elő, annak teljesen más a zamata, az ereje, a kicsengése, mint ha ugyanazt egy budapesti mondaná el. Nem véletlen, hogy a rádióban is külön műsort kapott a székely humor (Szomszédnéni címmel két Erdélyből átjött fiatalember). Tartalmilag, szellemileg, eszmeileg és főképpen szóalkotásban, mondatszerkesztésben óriási a különbség, még az igen színvonalas pesti humorhoz viszonyítva is.
Erdélyben a magyar nyelv sok kísértésnek van kitéve – a magyarországi, pesti nyelv vagy a románból átvett szavak és akcentusok romboló hatásának. A románban nincsen hosszú mássalhangzó, és amikor például a kolozsvári utca emberével beszélgetsz, következetesen rövid mássalhangzóval hallod, amit hosszan kellene. Ugyanennyire zavaró a magánhangzók rövidítése. Kolozsváron a főtér, az fötér.
A tömbben élő székelyek valahogy sokkal jobban őrködnek a nyelvükön, mint a többiek. A székely nem is engedi meg, nem tudja magába fogadni a rontást. Rengeteget gondolkodtam ezen, miért nem romlik vajon a sepsiszentgyörgyi utca nyelve, holott élnek ott bőven románok, ha annyian nem is, mint Kolozsváron. És még érdekesebb, hogy ha a székely ember románul beszél, akkor is székelyül mondja. Nem vagyok nyelvész, nem tudok komoly okfejtésekbe bocsátkozni, de az archaikus magyart, amit tulajdonképpen a csángók beszélnek igazából – a magyar biblia nyelvét –, azért el lehetett téríteni.
A székely ember Székelyföldön nem érzi magát turisztikai látványosságnak. Az iránta való érdeklődést szereti, mint bárki más a világon, ha látogatója érkezik. Amúgy a maga természetes módján tudja nagyon jól – és másképpen, mint Magyarországon – éltetni a barátságot. Más oldalról közelít – ettől ő még nem látványosság, legfeljebb autonóm lény.
Szeretnének önmaguk lenni, s ezt nemigen engedik. A székely természet szinte teljes lényében jelen van; egész életrendszere, a kapcsolatai, a családi elrendeződése: kötődése anyjához, apjához, gyermekeihez. Ez mind-mind arra hajaz, hogy uramisten, de jó nem függeni más nyelvtől, mások szokásaitól. Egyéb baja nincsen, csak az a kis „de jó volna...” Ezért éli meg másként az 1940–44 közti változás emlékét, a székely városok Magyarországhoz tartozását. Nem tudom, Horthy érzett-e rá, vagy Bethlen, de valahogy úgy érintették meg az embereket, hogy na, most akkor megmutathatjátok. És nekiláttak, és dolgoztak. Ebből jöttek létre olyan mintagazdaságok, hogy a nagy szocializmus sem tudta őket teljesen tönkretenni. A földből nőttek ki, még ma is azokra emlékeznek, de nem nacionalista, sovén módon, hanem azzal a képességközpontú gondolkodással, hogy hej, akkor bezzeg meg tudtuk mutatni. A székelynek van egy nagy adottsága, ha erőre kap, akkor mindenre képes. Magamról elmondhatom, sokfelé éltem, nagyváradi, most debreceni színészként, de soha nem szakadtam el a beszélt székely nyelvtől. Édesanyám sepsizaláni származású tanítónő volt. A gyerekkorom – nem számolva az iskolaidőt – a szülőhelyemen, Zalánban telt. Előbb Kolozsváron, utána Marosvásárhelyen tanultam, mivel azonban minden vakációt Zalánban töltöttem, én a mai napig azt mondom: a székely kultúrával, a székely magatartással, a székely gondolkodással, a székely érzetekkel és eszményekkel együtt élek, s amíg leszek, ez így marad.
(Részletek Balogh Tibor Miske László színművésszel folytatott beszélgetéséből. Székelyföld, 2013. szeptember)
