Rázós korszak jöhet Dél-Afrika életében Nelson Mandela halála után. Az ország első fekete elnöke, az apartheid elleni harc szimbóluma csütörtökön hunyt el 95 éves korában. Mandelára egy egész nemzet az apjaként gondolt, és bár már tíz évvel ezelőtt visszavonult, sokak szemében ő volt a garancia az ország problémáinak legyőzésére.
Aligha véletlen, hogy Dél-Afrikában szinte az utolsó pillanatokig kulturális és politikai tabunak számított annak a latolgatása, hogy mi lesz, ha meghal az ország ikonikus vezetője. A szabadságharcos és politikus iránti tiszteletből sem a dél-afrikai elnök, sem a kormányzati tisztségviselők nem beszéltek a nyilvánosság előtt a Mandela utáni tervekről. Mzoxolo Mpolase politikai elemző az NBC-nek azt mondta, Mandela halálával véget ér az az idealizmus is, amely létrehozta a modern Dél-Afrikát: „Távozásával az ország az alapjait is elveszíti. Halálával az ország egy része is meghal.” De lássuk, miért is övezi ekkora tisztelet Mandela alakját mind Dél-Afrikában, mind szerte a világon.
Nelson Mandela legnagyobb fegyverténye az volt, hogy a polgárháború szélén imbolygó Dél-Afrikát az apartheid rendszerből a demokráciába vezette. Az apartheid-rendszer kiépítésének célja a Dél-Afrikában élő fehérek és nem fehérek egyenlőtlenségének fenntartása volt. E politika megvalósításához a holland eredetű afrikánerek érdekeit képviselő National Party (NP) 1948-as választási győzelmével nyílt meg az út. Egy 1950-es törvény kötelezővé tette a faji hovatartozás nyilvántartását. Mindenki új személyi igazolványt kapott, benne a faji hovatartozásával. A feketék útlevele (csak ezzel hagyhatták el lakóhelyüket) tartalmazta a lakhatási engedélyt, a munkáltató igazolását, hogy az illető jogosan tartózkodik a fehérek városrészében. Mindez csak nappalra vonatkozott, éjszakára kötelesek voltak visszatérni a nekik kijelölt lakókörzetekbe. Volt idő, amikor az útlevéltörvények megsértése miatt minden tizedik afrikai börtönben ült. 1953-tól külön fülkében utaztak a feketék és fehérek a tömegközlekedési járműveken, 1957-től minden nyilvános helyen elkülönítették őket, sőt, 1960-tól külön ajtókon léphettek csak be munkahelyükre. Az apartheid állam fekete lakosaitól végül úgy próbált megszabadulni, hogy „önálló” államokba, bantusztánokba szervezte őket, az ország összterületének mindössze 13 százalékát jelölve ki erre a célra.
Dél-Afrika első fekete elnöke 1918-ban született. Az egyetemről már két év után kizárták, mert diáktüntetéseken vett részt. 1944-ben lépett be a feketék jogaiért küzdő Afrikai Nemzeti Kongresszusba (ANC). 1964-ben bíróság elé kellett állnia, szabotázzsal vádolták, és azzal, hogy terrorcselekményben vett rész. Életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, és végül 27 évet töltött börtönben. 1990-ben bocsátották szabadon, ezzel véget ért az apartheid rendszer is Dél-Afrikában.
Nelson Mandela nemcsak az apartheidellenes mozgalom élére állt, hanem győzelemre is vitte azt, ráadásul úgy, hogy közben 27 évet börtönben töltött. Kezdetben Martin Luther King, Gandhi nyomdokait követve a békés ellenállás híve volt, később azonban arra jutott, hogy az apartheid-rendszer legyőzéséhez fegyverekre is szükség lesz. Fogvatartói egy adott pillanatban felajánlották neki, hogy elengedik, ha lemond a fegyveres ellenállásról, de Mandela visszautasította az ajánlatot.
Amikor az apartheid ellen szerveződő párt, az Afrikai Nemzeti Kongresszus nemzetközi kampányt indított a rendszer megdöntése érdekében, egy zseniális húzással az egészet egy személyre és egy ügyre építette fel, az apartheid elleni harc esszenciája így Nelson Mandela szabadon engedése lett. Miután a londoni Wembley-stadionban 1988-ban 72 ezer ember és több millió tévénéző előtt énekelték el a Free Nelson Mandela (Szabadítsátok ki Nelson Mandelát) című dalt, az apartheid elleni harc már nem dél-afrikai, hanem globális ügy lett. A nyugati vezetők is meghajoltak a nyomás előtt, és szigorították a rezsim elleni szankciókat, ami meg is hozta az eredményét: 1990-ben Willem de Klerk elnök szabad utat engedett az ANC-nek, Mandela kiszabadult, Dél-Afrika pedig megkezdhette a demokratikus átmenet faji előítéletekkel súlyosbított kínkeserves lépéseit. Ahhoz nem fért kétség, hogy ezt a feladatot is Mandelára bízták. 1993-ban De Klerkkel együtt megkapta a Nobel-békedíjat, egy évvel később pedig elsöprő győzelmet aratott az első szabad, demokratikus választásokon, és az ország első fekete elnöke lett. Államfői hozzáállásáról sokat elárul, hogy amikor először belépett az elnöki rezidenciára, és a korábbi fehér bőrű elnököket védő biztonsági szolgálat emberei felsorakoztak előtte, hogy átnyújtsák a lemondásukat, Mandela kijelentette: mindenki marad, és a biztonsági őrök őt is védeni fogják elnökként, annak ellenére, hogy néhány évvel korábban még ellenségek voltak, és bűnözőnek tekintették a polgárjogi harcost. Mandela volt az, aki meggyőzte a fehéreket, hogy ők is részei az új Dél-Afrikának, és ezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tett az országnak, ahol a bosszúvágy bármelyik pillanatban alááshatta volna a demokratikus átmenetet és a politikai stabilitást.
