Izuka áttelepszik
– Mikor mentünk át a magyar határon, az öt gyerekem fényképe benne volt az útlevelemben, a nagylányomnak külön csi­náltattunk egyet. Azt kérdi a vámos: maga egész óvodát visz magával? Mondom, ezek mind saját gyermekeim. Sokat hordoztam őket, amíg az útlevélben benne voltak, mindenhova vittem magammal. Na de hazafelé Magyarországról a gödöllői nagycsaládos találkozóról megálltunk Tornyán, Izuka nagyszüleinél, ahol ki kellett szállnia. Mon­dom neki: Gondold meg jól, nem kéne itt­hon maradj, a nyolcadikat járd ki nálunk, Kézdin. Nézd meg, mennyi lehetőséget kínál édesapa, egészen másképpen alakul az életed. Ő ezt akkor, hála a Jóistennek, komolyan vette, és amikor leszállt az autóbuszról, azt kérdezte: Meg tetszik várni, hogy elvegyem a csomagomat, hogy mehessek most? Meg, fiam! Belépett a házba, az anyja ordított, a nagyanyja ordított – de ő visszaszállt a buszba. Azt ígértük, két hét múlva eljövök, hogy az iskolából kiírassam, mert Kézdin járja a nyolcadikat. Aradon is magyar osztályba járt, persze. A tornyaiakat meglepte, hogy elhoztam, de az ígéretemet betartottam, két hét múlva kocsival érkeztünk, vittem ajándékot mindenkinek, csak értsék meg, én egy évre viszem el a leánykát, hogy a nyolcadikat járja nálam. Hát ennyi jogom csak lehet! Mért ellenkeznek? Külön szobát tudok biztosítani kettejüknek a kicsi leányommal, aki hatodiknak született, a szép bútort megvettem már, tévével, min­dennel be van rendezve – hát engedjék meg! Nagy nehezen beleegyeztek. Megígértem, minden vakációban hazahozom, haza is látogattunk már karácsonykor. Az iskolában nem akarták befogadni, de végül megoldódott az is. Ahova beírattam, nagyon jól beilleszkedett, mindenki szerette, ő is az új környezetet. A tanulása nehezebben indult, de megértette, nálam első dolog minden gyermekemmel szemben az az elvárás, hogy keményen kell tanulni. Akik idehaza voltak, azokat is ráfogtam, hogy első a ta­nu­lás. S a harmadik évharmadban már el­érte a nyolc valahányas általánost. Elégedett voltam, nem akartam erős nyomás alatt tartani, nehogy túl szigorúnak találjon, és nyolcadik végére annyira megtetszett neki, hogy itt maradt kilenc-tizedikre is. Az első feleségemnek megvolt az új férje és a második gyermeke, úgy ment sorsuk, ahogy ment, hát beletörődött. Szóval örvendtem, hogy egyben megint a család, és minden lépését tudom követni. Egy kicsit kemény voltam, ezt beismerem, a gyermekeim ma is elmondják, hogy édesapa nem engedett minket ide vagy oda, na de ennek látszik az eredménye, mert a hat saját gyermekemből négy egyetemet végzett. Az én keménységem nem olyan, hogy ütöttem-vágtam őket, hanem megköveteltem, hogy nincs diszkó, nincs csavargás, amíg a házi feladat nem készült el, s a leckék nincsenek megtanulva. Így nevelkedett a leányka nálunk, Kézdin az öt testvérke mellett, s hál’Istennek, anyagi gondjaink nem voltak. Kétévente kirándulásokat szerveztem a hagyományőr­ző csapattal, minden évben elvittem őket a csatajelenetekre is, felvonultunk Kézdin és így tovább. Ami egyszer kultúrhagyomány, magyarságtudat erősítése, azt megadtam nekik. A második feleségem? Végig mellettem állt, amíg pereltem, a leánykát úgy fogadta, mint a sajátját, mindent megtett, hogy jól érezze magát nálunk.

Második életlehetőség
Hogyan ismertem meg Katalint? A tánccsoporttal gyakran mentünk kiszállásra a környékre, olyankor sok lehetőség adódott leányokkal ismerkedni. Olyan fájdalmas volt a válás, akartam is ismer­kedni, nem is. Meg­találtam egy ak­ko­ri feljegyzésem, az ön­bi­zalmam is meg­gyengült, írtam. Hu­szonötödik éve­sen, és társ nél­kül, a gyereket is elvették tőlem. Még 1983-ban történt, hogy Fortyo­gó­fürdőn fel­lép­tünk a Megének­lünk, Ro­mánia fesz­tivál egy rendez­vényén, s a hilibi táncospáromat és egy ozsdolait haza­kísér­tük a fiúkkal. Va­sárnap délután ér­tünk ki Ozsdolára, átmen­tünk Hilibbe is. Gyalog sétáltunk, s ott a falu között többen megszólítottak: jó volna bált szervezni, seg­ítsek nekik. Meg is ígértem, próbáltunk a polgármes­tertől a kultúrigaz­gatóig min­denki­vel beszélni. Le­gyen zenekar, ugye, s a fiatalságot moz­gassuk meg Hilibben is, mert ott ritkább az ilyen alkalom. Össze is hoztuk, meghirdették. Én egy kicsit késve érkeztem, a hilibiek voltak a fő szervezők, s mikor be­léptem a terembe, páran már táncoltak. Látom, egy padon három leányka ül, rögtön szemet vetettem rájuk, vajon kik lehetnek. Oda is mentem, az egyiket felkértem, s megtudtam tőle, hárman nővérek, egyiknek komoly barátja van, de a más kettőnek még nincs. Megkérdeztem, kik azok, s a következő táncba már egyiküket felkértem, és pont a későbbi feleségemre esett a választásom. Nagyon jól talált a lábunk. Még akkor nem tudtam, hogy egy évvel idősebb nálam, de nagyon-nagyon kedvesnek bizonyult. Én elmondtam neki tánc közben, hogy elváltam, nem komoly­talankodni akarok, szándékaim tiszták. Így egybe az egészet, éreztem, hogy ezt ott mind ki kell öntenem, nehogy azt gondolja, szélhámoskodom. Kérdeztem, hol dolgozik, hát korábban a CFL-nél, a zöldségeseknél, de akkor már a konfekciógyárban varrt. Egy darabig abbamaradt a dolog, de akkor nyáron gyönyörű képeslapot küldött a tengerről. Én örvendtem, hogy rám gondolt. Abban az időben ugye „pártunk és kormányunk” az ifjúságnak szakszer­vezeti beutalókat osztott ki, persze meg kellett fizetni.

Egy kicsit megcsudálkoztak
Milyen család volt az övé? Apósom – Isten nyugtassa, hogy emlegetjük – autóbuszsofőr volt, a környéken minden faluban ismerték, mert az a kevés busz akkor mindenhova eljárt, édesanyja háziasszonykodott a négy gyermek mellett. Náluk három leány és egy fiú, nálunk két fiú, két leány. Mikor Kati hazajött a tengerről, megkerestem. Üzengettünk egy­másnak a munkahelyünkről, én egy hilibi kollégától, s összehoztunk egy találkát Kézdin, kicsit beszélgettünk, s mondom neki, van lakásom, szívesen látom, ha ideje van, kedve, bármikor eljöhet. Ők is garzonban laktak a testvérével, akkor már beköltöztek, mondta, mikor szabad vagyok, felmehetek. Miért kértek garzont? Hát az ingázás elég nehéz volt. Akkoriban nyomták be a sok moldvai román leányt a konfekcióba, azoknak lakást kellett adni, s hogy ne lógjon ki a lóláb, a mieink is kaptak. A konfekció garzonházában egy szin­ten csak románok laktak. Mi történt velük? Férjhez mentek, idehozták a férjeiket is, a csavargyárba is került közülük. Visszatér­ve a kapcsolatra, egyszer meglátogattam, s láttam, szépen berendezkedtek. Szín­ház­jegyet vettem, és próbáltam felhívni hozzám, kicsit tartózkodott még. Na de egy fél év után mondtam neki, nincs sok értelme, hogy mindennap járogassunk egymáshoz, hogy csak úgy találkozgassunk, mert nekem komoly a szándékom: ha gondolod, elveszlek. 1984 nyarán Bál­ványoson megtartották a táncfesztivált, s a színpadról lejövet – beöltözve, nép­vi­seletben – mindenkit hagyva, csak vele fog­lalkoztam. Neki jólesett, mások is lát­hatták, milyen ismerőse van, nekem is jól, hogy barátnőm van, s örvendtem, hogy nem vetnek meg. Mert abban az időben nem nézték jó szemmel az elvált embert. Én akkor azt mondtam: vasárnap menjünk ki a szüleidhez, s mondjuk el együtt, mit szeretnénk. Én komolyan gondoltam, hogy elveszlek. Azt felelte, ő egyszer megbeszéli, s utána. S megbeszélte, hogy vasárnap jön a barátja. Én azt mondtam erre, ha már megyünk ki, akkor húzzuk is fel a gyűrűt. Igazság szerint már együtt éltünk. Nem kellett sokat noszogassam hál’Istennek, azt felelte, ő ennek eleibe áll, és kimentünk a vasárnapi ebédre. Úgy számítottuk, hogy a  mise végire érjünk oda, ne úgy, hogy amikor jönnek be az emberek, mindenki meglásson, hanem mindenki után beültünk mi is. Utána felmentünk apósomékhoz. Egy kicsit kétkedve fogadtak a múltam miatt, hogy elvált ember vagyok. De az ebédnél mindent elmeséltem, ők már a gyermekről is többször hallottak, sőt, korábban egyszer kivittem hozzuk is, amíg nálam volt ’83-ban pár hétig. Annyira megszerették már első látásra, hogy azt mondták, bármi történjék, szívesen elvállalnák és felnevelnék. Én a mai napig – mindketten meghaltak azóta – nagy tisztelettel gondolok vissza e szavakra. Sokan elítéltek akkor a válásom miatt, de ez a házaspár a lányuk jövőjét nézte, s azt, hogy én mennyit küzdöttem a gyermekemért, s ebben támogattak. Hihetetlen, mennyire fogékonyak voltak a gyermekkel kapcsolatban, és megértették, nem akadály, nem teher. Elmondtam, az első házasságomban is több gyermeket szerettem volna, sőt, tettem hozzá, úgy néz ki, hogy nagyszülők lesznek ők is hamarosan... Akkor egy ki­csit megcsudálkoztak. Bevallotta a feleségem is, hogy igen, januárban több mint valószínű, baba lesz. Nem is volt semmi gond hál’Istennek attól kezdve. Egész éle­tükben nagyon jó kapcsolatom volt velük.

Szívzörejek
Mikor megtudták apósomék, hogy terhes, egy kicsit féltek, mert a feleségemnek gyermekkorában baj volt a szívével, a  kovásznai szívkórházba is beutalták. A doktor is azt tanácsolta, a magzatot vetesse el, mert: maga nem fog tudni szülni. Mindketten hívő keresztény katolikus emberként azt mondtuk, olyan nincs, hogy elvetessük. Ő is azt mondta, bármi legyen, megszüli. És amit nem hitt volna a doktor sem, egészséges, három kiló hatvan dekás, ötvennégy centiméteres fiúcskát szült, minden komp­likáció nélkül. És még abban az évben december 28-án megszületett a második fiunk is. Akkor csakugyan azt mondták: Béla, nem vagy normális, nem szabadott volna azt a gyermeket megcsinálni. Azt is el akarták venni, de mi úgy gondoltuk, ha a Jóisten egyszer megadta, s ilyen könnyen ment az első, akkor a másodikkal sem lesz baj. A feleségemnek soha baja azután nem volt a szívével hál’Istennek. Kopogjam le! Sze­rintem az is közrejátszhatott, hogy a  gyermekszeretet hatalmas volt mindkettőnkben. Én láttam, az elsővel is hogyan foglalkozott, csakugyan anyaként bánt vele. Egy évben két fiúcska, hát ennek csodájára járt a rokonság is. Mindenki gratulált, örvendtek. Nem voltunk már, ugye, olyan fiatalkák.
(folytatjuk)

Hilib a világhálón
A Wikipedia leírása szerint közigazgatásilag Ozsdolához tartozó székely falu, Kézdivásárhelytől nyolc kilométerre fekszik a Hilib-patak völgyében. Pár történeti adat: 1567-ben Hylib néven említik. A falu 17. századi fatemploma 1864-ben összeom­lott. Mai római katolikus temploma ezután épült. 1910-ben 704 lakosából 689 ma­gyar és 15 román. 1913. július 14-én súlyos tűzvész pusztította. A trianoni békeszerződésig Háromszék vármegye Orbai járásához tartozott. 1992-ben 317 ma­gyar lakosa volt. Itt született 1846-ban Fábián Sándor kanonok, a gyulafehérvári római katolikus fő­gimnázium igazgatója. A 2002-es népszámláláskor 296 lelket írtak össze, ebből 295 vallotta magát magyarnak.