Erdély kövei  (részlet)
Amiben mi szegény mindnyájunk élünk ma: nem hazugság vajon ez az egész élet, minden, ami fülünkbe harsog, ami szemünket kápráztatja? Minden, ami elmúlt a véres háborúval és minden, ami van és békének nevezi magát? Mi pedig szegény, tapodott tévelygők úgy vagyunk már a hazugságokkal, mint a papirossal: elhisszük, hogy az aranyat érő pénz ma is; – mint egykor, régen. Mert hiszen reá van írva, hogy az.
Milyen jó, hogy a kövek beszélni tudnak! Milyen jó, hogy az a halott, örökhideg anyag, amit az Ember Istentől való teremtő lelke élővé, némából beszélővé és örökkévalóvá tett, csak igazat tud mondani. Hogy azt nem lehet megvesztegetni, hogy azt nem lehet lerészegíteni, hogy az nem fél; hogy annak nincsenek vágyai és céljai és nem éhes örökké...
A kőben halott maradt minden, ami az élőt hazuggá teszi. De él minden benne, ami az életben szép és jó, mert igaz!
...Hallgatom Erdély köveinek beszédét:
Időtlen idők óta népek és hitek, fajok és kultúrák keveredő helye ez a föld. Északról és délről, napkeletről és napnyugatról előnyomakodó népek és kultúrák, ha bárhol Európa szomjas földjén halálos tusában összeroppantak, akkor a megvert fél vérző, megrettent, búvóhelyet kereső töredékéből bizonyosan került a Királyhágó és székely havasok közé is valamennyi, a rengeteg, titkos erdőkbe, a dugott, meleg völgyekbe. És ha később szerencsés véletlen avagy szerencsétlenség okából el is hagyta ezt a földet valamelyik, mindig maradt itt belőle valami nyom. A dákokról mondják, hogy ők szervezték meg Erdélyt első ízben egységesen, mint államot. De a mi köveink erről semmit sem tudnak.
A Traianus hódítása – és erről már tudnak a kövek – római provinciává tette Erdélyt, de latinná nem. Csodálatos, hogy Róma hódításai mint nyomták reá letörülhetetlenül bélyegüket Galliára, Germániára, Hispániára, sőt, Britanniára is, de Erdélyből úgy tűnt el a római uralom, hogy ha az itt maradt, tárgyi emlékek nem beszélnének róla, nem is lehetne azt megállapítani. De ezek azt is elmondják, hogy az Erdélyt meghódító és megszálló légiók nem voltak itáliaiak, hanem kis-ázsiaiak és kelet-európaiak. Ami sokat megmagyaráz.
Azután jó ideig némák maradnak a kövek. Nincs, aki beléjük lelket leheljen: a turáni népvándorlás kora ez. A lovas nomádok először hódítani akartak: hogy építhessenek.
Erdély hegyei közé új szín keveredik: Attila halála után hun töredékek húzódnak lefelé a Duna mentén, és egy részük ide sodródik be; később a frankok elől visszahúzódó avarok szállják meg nagyobb csapatokban főleg a székely hegyeket. Végezetül Töhötöm magyarjai hódítják meg Er­dély egész területét... Közben pedig a Balkán hegyekből állandóan húzódik felfelé és szóródik szét a hegyek közt mindenféle pásztornép, és keveredik a völgyekből az új és újabb hódítók által kiszorított és a hegyekbe húzódó népekkel.
Ezer esztendeje, hogy Erdély magyar uralom alá jutott, és a magyar uralom kezdete egyúttal Erdély kulturális életének kezdetét is jelenti. Így mondják ezt a kövek.
Ezer esztendő alatt csak két esemény befolyásolja ezt a kultúrélet-folyamatot: a szász-telepítés és a protestantizmus fellépésével egyidejűleg a fejedelemség megalakulása török protektorátus alatt. Mindkettő szaporította azokat az erőegységeket, melyek Erdélyt mindenekelőtt és felett, és minden időkben sajátságos, egyedül való egyéniséggé predestinálták, mint a legkülönbözőbb fajta népek és kultúrák keveredő helyét.
Ezer esztendő nagy idő, még népek és országok életében is.
Ezer esztendő alatt Erdély földjén történik meg az a csoda, hogy három nép és kultúra éli életét úgy, hogy mindenik megőrzi – mert megőrizheti – a maga külön sajátságait, egyéniségét, de emellett közös és minden környező idegen és rokonkultúrától és fajtól elütő karaktert is vesz fel.
A magyar, szász és román megmarad magyarnak, szásznak, románnak, megtartja és fejleszti nemzeti kultúráját a maga sajátosságában, de viszont amiképpen az erdélyi magyar elkülönül a magyarországitól nemcsak földrajzilag (sőt, politikailag is), de kultúrában is, úgy a szász sem marad németországinak, a román sem függeléke pusztán a havasalföldinek vagy a moldovainak.
A belső egyéniség megőrzése nem zárta ki a közösséget, és ha három faj és három kultúra töltötte is meg ezt a földet, mindhárom viszont Erdély népe és Erdély kultúrája.
Ezért van, hogy e csodálatosan egyéni föld minden kultúrprodukciójának, de magának az erdélyi embernek is két jellemző tulajdonsága van: az egyik, hogy az magyar, román, avagy szász, de a másik, hogy egyúttal erdélyi. Ez az a fából vaskarika, ami minden, Erdélyen kívül élő ember számára érthetetlenné teszi Erdélyt.
Ezer esztendő nagy idő még népek és kultúrák életében is, de ezer esztendő alatt itt, ezen a földön lakó egyik nép sem próbálta a másikat a maga képére átformálni. Külső erők megpróbálták, de mindig siker, sőt, a legkisebb eredmény nélkül. Ellenben, az együtt élő három kultúra állandó tendenciája, hogy belső faji természete megtartásával olyan közösségeket vegyen magára, melyek azt különvalósága mellett is erdélyi típussá tegyék.
Így válik a bizánci görögkeleti templomból Kalotaszegen olyan román templom, melynek egyik legjellemzőbb típusa a türei fatemplom. A vajdahunyadi, kb. a XV. században épült román templom még típusosan centrális görög kereszt alaprajzú, kupolavilágítású bizánci templom. Falfestése is, mintha az athoshegyi templomokból került volna ide. Viszont a templomnak a XVIII. században hozzáépített előrésze, különösen tornya,  fedélalakítása is típusosan erdélyi.
A magyar templomoknál is ugyanezt a folyamatot konstatálhatjuk: a gyulafehérvári, a kolozsvári, dési róm. kath. katedrálisok a középkor román, ill. gótikus alkotásai pusztán, Erdélyhez annyi a közük csak, hogy itt vannak, de lehetnének bárhol másutt is – mondjuk Németföldön; viszont a Székelyföld, avagy Kalotaszeg XVI., XVII. és XVIII. században épült vagy átépített kerített templomai kizárólagosan erdélyi magyar templomok.
Ugyanezt kellene elmondanunk a szász templomokról is.
És ha most egymás mellett és egyszerre nézzük, és egymással összehasonlítjuk Erdély templomait, akkor önkéntelenül is meg kell lepjen az időbeli sorrendben állandóan növekvő rokon­ság az eredetileg egymástól nagyon idegen épületek közt. Az időrendben később és későbben épülő templomok állandóan tá­volodnak attól a típustól, mely közvetlenül idegen földről (kelet­ről avagy nyugatról) került ide, és közelednek ahhoz a közös típushoz, melyet ezen földön az élet és természet azonossága és a közös sors diktál románnak, szásznak, magyarnak egyformán.
Az igazság, amire Erdély beszélő kövei tanítanak, az, hogy az erdélyi román, szász és magyar templomok igazi típusai sokkalta közelebbi rokonok egymással, mint a világ bármely más templom-típusával.
Ezt mesélik a kövek, akikbe lelket lehelt Erdély háromfajtájú, de közös sorsú népe.