Talán nem volna tanulság nélküli vállalkozás összeállítani egy olyan könyvet – a mellőzött, elhallgatott, feledésre ítélt, peremre szorított írók antológiáját –, amelybe egybegyűjtené a szerkesztő mindazokat a méltatlanul elfeledett szerzőket, akiket a nagyérdemű utókor már-már kitörölt az emlékezetéből.
És talán az sem volna tanulság nélküli kísérlet, ha eme antológia elején egy nagyobb tanulmányban megpróbálna ez a szerkesztő annak az ördöngös dolognak a mechanizmusára rájönni, hogy miként, hogyan történik, történhetik meg, hogy jelentős alkotókat, igazán kitűnő literátorokat, ezeknek kiemelkedő alkotásait egyszerűen csak mellékvágányra, a futottak még, az és még sokan mások kategóriájába helyezzen a kollektív (irányított?) olvasói-kritikusi emlékezet. És itt most nincs szándékomban a „miközben ezzel szemben másokat” kezdetű mondatot használni folytatásként, mert ez úgyszólván nem érdekel. Ezek a mások ugyanis azok, akiknek nem lehet(ett) okuk panaszra, akiket felkapott egyik vagy másik kánon magasra szárnyaló széliránya, széljárása. És rendben is van ez így. Mert engem igazából azok vagy ezek a mások foglalkoztatnak, érdekelnek már jó néhány éve, akik kikoptak úgyszólván röpke egy-két évtized vagy még rövidebb idő alatt az emlékezetből.
Szabó Gyula is a méltatlanul peremre szorult, elhallgatott, félig-meddig elfelejtett írók közé tartozik. De hogy végképp talán nem ítéltetett feledésre, azt a nevéről elnevezett díj (is) tanúsíthatja, mint a hasonló, Csiki László neve által fémjelzett kitüntetés is, amelyet úgyszintén fiatal, pályakezdő írónak ítél oda a mindenkori kuratórium. Ez utóbbit kétévenként, az előbbit évenként. Persze, ha csak ennyi volna, csak ez a díjazás, s a díj által megszellőztetett, a feledés homályából röpke időre kiragadott név, az még jócskán hagy(na) kívánnivalót maga után.
Azt gondolom, hogy jól csak úgy emlékezünk, emlékezhetünk a köztudatból méltatlanul kiszorult íróinkra, ha felhívjuk a figyelmet, ha kézbe vesszük és olvassuk a könyveiket, és ezáltal talán el is olvastatjuk munkáikat. Ha nem egyébért, hogy lássák a fiatalabbak (a régebbiek meg emlékezzenek), hogy történt e mi világunkban nemrégen még olyan is, hogy egy egész éjszakát nem alszik, illetve izgalommal, nyugtalanul virraszt át valaki, csak azért, hogy másnap hajnalban a jó kaszával majd ő vághassa a rendet. Ami ma már a fiataloknak, fiatalabbaknak szinte-szinte történelem. Nagyapáink, apáink történelme. De ezáltal természetesen a miénk, az övék is. És illik ismerni elődeink életét, hányattatásait, megpróbáltatásait, szomorúságait, örömeit. Akár a nagy történelmi megrázkódtatásokat, világégéseket, s ezek traumatikus, idegborzoló következményeit.
Az antológiadarab Mátyuska macskája dilinkós (dilinyós) hőse, aki tizenegy falustársa halálhírével érkezik haza a háborúból, képtelen elviselni azt a nem emberre méretezett terhet, hogy a falujában pár napig élet és halál urának kell lennie. Van, akit nem lehet elpusztítani, megölni: „Azt is meg akarjátok ölni, amit nem lehet?” – ordítja eszelősen, magából kikelve, és talán bomlott aggyal, a háborúból épségben hazatért, de az emberfeletti teher súlya alatt megtört Mátyuska, amikor látja, tapasztalja, hogy elkanászosodott, „elhitványodott” macskáját hiába vetik alá mindenféle tortúráknak, az – akárcsak ő – túléli még a legelképzelhetetlenebbet is.
Baka István egyik kitűnő versében így búcsúzik olvasójától: „lapozz föl engem, és leszek” (Csak a szavak). Reménykedjünk, hogy igazán jó írókat nem lehet végképp peremre szorítani, elhallgatni, csak ideig-óráig. Divatok jöttéig, divatok múltáig. Csak addig, amíg leveszi egy-egy újabb olvasó a polcáról a könyvet és fellapozza.
