– Rendszeresen jártam háborús öveze­tekbe, mígnem 2006-ban a szerkesztőség­ben valaki azt számolta, hány gyermekem van. Éppen jött az ötödik, így attól kezdve tilalom lépett életbe, azaz Kálnoky ne menjen olyan helyre, ahol baj érheti – vág bele történetébe Kálnoky Borisz.
A kelet-európai rendszerváltáskor úgy érezte, Magyarországra kell mennie.
– Fontosnak tartottam, hogy ha én nem beszélek rendesen magyarul, akkor leg­alább a gyermekeim – akkor éppen három – ta­nulják meg, beszéljék a nyelvet – indokolta döntését.
1993-ban felmondott a német lapnál, állás hiányában vágott neki a család Buda­pestnek. Szabadúszó újságíróként próbál­kozott, s bár kezdetben adódtak nehézsé­gek, egy évvel később korábbi szer­kesz­tősége „visszavásárolta”, immár kétszeres áron. Tudósítóként azóta is ott tevékenykedik. Miközben arról mesél, hogy a balkáni háborún túl milyen konfliktus­övezetekben fordult meg az évek során, nekiszögezem a kérdést: soha nem félt?
– Egyrészt nem vagyok fotós, tehát nem kell a robbanást elkapnom a kamerán, nekem sztori kell, egy gránátrobbanás pedig nem történet. Egy igazi sztorihoz nem kell mindig a frontvonalban lenni, kivéve, ha stratégiailag változik valami. Amikor pedig tényleg helyzetbe kerül az ember, nem ér rá félni, a test automatikusan reagál, ezt az érzést teljesen kikapcsolja, jön az adrenalin. A félelem csak ezután következik, talán másnap.
– Került valaha ilyen helyzetbe?
– Igen, utólag féltem, bár semmi sem történt. Koszovóban az albán gerillákat kerestem egy faluban, és tudtam, hogy ott vannak, volt ott kapcsolatom is, ráadásul gyógyszereket csempésztem nekik a szerb ellenőrzési pontokon keresztül. Az érintett faluban azonban nem találtam a házat, korábban csupán egy alkalommal fordultam meg ott. Egy szűk utcába jutottam, mindkét oldalát fal határolta, nem lehetett sehová sem menekülni. Végigmentem, miközben egy albán, parasztnak látszó ember jött velem szembe, kezét a háta mögött tartotta. A földre nézett, és nagyon feszültnek látszott. Már távolról köszöntem neki, minden nyugati nyelven, amit ismertem, és kérdezgettem, hol találom az embert, akit keresek. Ő meg rázta a fejét, hogy nem tudja, aztán továbbmentünk mindketten. De abban a másodpercben egy fémes kattanást is hallottam. Megfordultam, és láttam, hogy éppen visszabiztosította fegyverét, melyet a háta mögött tartott egész idő alatt. Megtaláltam végül albán barátaimat, akiktől megtudtam, az illető feladata az volt, hogy ha szerb lennék, akkor lelőjön. Szóval jól tettem, hogy nyugati nyelveken köszöntem...
Felidézte: amikor háborús térségekben járt, nem kapott kiképzést, bár utólag része volt hasonlóban.
– Tulajdonképpen azt tanítják, hogyan kell viselkedni veszélyterhes környezetben, mire kell figyelni, milyen szempontokat kell követni – de az évek során ezt mind megtanultam, tapasztalataim révén.
Külföldi tudósítóként izgalmas és érdekes helyzetekben is bővelkedett Kálnoky Borisz élete. 2004-ben fél évig Irakban dolgozott, az amerikaiak ellen irányuló felke­lés idején, a háborút követően. Munkájá­ban fordítóként egy fiatal egyetemi docens segítette, számára rendezett titkos esküvőt Falludzsában a Die Welt tudósítója.
– Abban az időben ott az idegenek fejét levágták, én pedig szunnita, ám más-más törzsbe tartozó családokból származó fiataloknak segítettem házasságot kötni – egyikük családja ugyanis ellenezte a dolgot. Lakodalmat is tartottunk Bagdadban, a teljes nemzetközi sajtótestület lefoglalt egy szállodai konyhát, a kollégák pedig saját országuk egyik specialitását készítették el. Ünnepelték a fiatalokat – idézi fel –, hiszen az archaikus szokásokat áttörve sikerült családdá válniuk, mert szerették egymást. Nagy élmény volt.
A legutóbbi török tüntetések idején a helyi kormánypárti sajtóban fogalmazódott meg, hogy Kálnoky Borisz a megmozdulások egyik értelmi szerzője, s felmerült az is, hogy német, illetve Moszad-ügynök lenne.
– Erre vonatkozó cikkek a fotómmal együtt jelentek meg, az elérhetőségeim – mint nyilvántartott, külföldi újságírónak – nem titkosak. Ezért a szerkesztőség úgy döntött, visszatelepíti a családomat, így már nem Isztambulban, hanem Budapesten élünk. Ugyanakkor visszahívtak a biztonsági tényezőkről egyeztetni. Most éppen onnan érkeztem, de januárban visszatérek.
– Mit tanult ezekből az esetekből?
– Minden helyzet más, sohasem gondolhatjuk úgy, hogy elegendő tapasztalattal rendelkezünk. Így minden háború más, újra fel kell fedezni a logikáját, és mindig úgy látok neki a munkának, mintha teljesen újonc lennék. Ugyanakkor egy konfliktushelyzetben, ahol akár az életet is kockáztatjuk, kiderül, ki és milyen valójában az ember, miért vagyunk készek akár meghalni is. Emberileg ezt nagyon izgalmas megtapasztalni, és hát irodalmilag is érdekes dolog. Mint íróknak az a fontos nekünk, hogy milyen az ember természete, miről szól a szerelem, milyen értékekért küzdünk.
– Hollandiában és Franciaországban nőtt fel. Mikor vált fontossá Erdély és a gyökerek?
– Úgy nőttünk fel, hogy könnyen megta­nultuk a nyelveket, ott, ahol éppen éltünk, sok barátunk volt, és sohasem éreztük, hogy hiányozna valami. Amikor aztán Tibor édes­testvéremmel 1988-ban első alkalommal Há­romszéken jártam, idegen emberek úgy vi­selkedtek velem, mintha hozzájuk tartoztam volna. A nyelvüket sem értettem, mert akkor még nem beszéltem magyarul, de rám néztek, megvizsgáltak, elfogadtak. Bár nem tudatosult pillanatnyilag, de valami megmozdult a lelkünkben, akkor tapasztaltuk meg, hogy a nyugati életünkből valójában hiányzott valami, de nem tudtunk róla. Végül Tibor visszajött a faluba (Kőröspatak – szerk. megj.), én meg Budapestre költöztem, mert csak ott tudtam dolgozni. Nyugaton nőttem fel, alig beszélek magyarul – szabadkozik, bár ismételten megerősítem, nincsenek nyelvi gond­jai. – Nem tudom megmagyarázni, mit jelent, hogy hív a haza, de az embernek fontos tudnia, hogy ő kicsoda. Ugyanígy lényeges, hogy valahová tartozzunk. Én például családom tör­ténetét egy könyvben foglaltam össze – ez mindannyiunknak meglepően erős él­mény volt, összefűzte a család különböző szálait. S ahogy a felmenőim életét követ­tem, maga­mat is felismertem, különösen nagyapám, Kálnoky Hugó alakjában.