Himnusz az orgonán
– Mikor volt először dolgom a milíciával? Meséltem, hogy a kántoriskolában kijártam a görög katolikus nővéreknek segíteni a háztartási teendőkben. Egy alkalommal az ajtót zárva kaptam. Másnap a városban megláttam az egyik nővér rokonát, egy lányt, és ő mondta, hogy bevitték a nővéreket a Securitatéra, mert amíg az üzletben jártak, házkutatást tartottak náluk, és olyan felszerelést találtak – fogózz meg! –, ami abortusz előidézésére alkalmas. Én ezt nem hittem el, de a szeku módszereire jellemző. Meggyőződtem rá pár napra, amikor a nővérek elmondták, hogy igen, becsempészték az előszobába a polc alá a felszerelést, és ott meg is találták. Ezt ugye azért csinálták, hogy a nővéreket még jobban megfélemlítsék. A levét én is megittam, mert nyilatkozatot kellett adnom arról, hányszor jártam náluk, és mit kerestem ott, hallottam-e valamit az esetről. Csodálkoztam, hogy miért akarnak ilyesmivel megvádolni, restelltem is. A dologról az osztályfőnököm tudott csak, másokkal nem tudattuk. Egyszer pedig azért hívattak be többedmagammal, mert egy társunk eljátszotta a magyar himnuszt az orgonán. Nekünk a Hozsánna-könyvünkben ez imádságként szerepelt. A nyitott ablakon kihallatszott. Akkor is írásos nyilatkozatot adtunk valamennyien, nem én játszottam el azt a pár hangot.

Amikor az embernek igaza van
A nyolcvanas évek legelején, valamikor nyolcvanegy-nyolcvankettőben a lengyel­országi nagy sztrájkok után Brassóban nyugta­lankodtak a munkások, mi is megmozdultunk Kézdin. Az egyik kezdeményező én voltam, s ezért meghurcoltak. Állandóan hallgattam a Szabad Európa Rádiót, gondolom, onnan származtak az információim. Este, amikor bementem dolgozni, azt mondtam a részlegen, hogy ha Brassóban a jogaikat merik kérni, akkor merjünk mi is szót emelni. Olyan nincs, hogy mi itt, Kézdin hallgassunk. S mit akartok? Hát vonuljunk ki. De éjjel hogy? Hát, lássátok, a délelőttiek se dolgoztak, akkor mi éjjel még azért se. S akkor jött egy ötletem. Mivel ott álltam a fő villanytabló mellett, lehúztam a kart, kikapcsoltam a villanyt, mert a zajtól az a pár száz ember nem hallotta, amit mondtam, úgy zúgtak a gépek. Mondom: ha már úgyse dolgozunk, az áramot lekapcso­lom. Ez verte ki a biztosítékot a rendőrségen s a gyárban is, hogy Boldizsár Béla volt az, aki az áramot megszakította, és ő kezdeményezte este a sztrájkot. Persze, mások is hozzászóltak, név szerint már nem emlékszem, de többen helyeseltek. Mit akartunk? Hogy reggel vittek-e el? Dehogy, már akkor éjjel háromkor elvittek. Én ott ültem a milícián szinte 24 órán át, írtam a „ziccet”. Hozzálakatolva a fűtő­testhez. Ütöttek-rúgtak. A mesterem, Kovács Sándor jött értem, ő szabadított végül ki. Mit kifogásoltunk? A fizetésünk nem volt meg­felelő. A munkaviszonyok, ahogy dolgoztunk abban az olajban, azt nem fizették meg. Nemhogy nem kaptuk meg a bérünket, de állati módra hajtottak, többet érdemeltünk volna azért a munkáért. A három váltás is hatalmas megerőltetés volt. Gondoltuk, hogy legalább két váltás maradna. Ugye, falusinak bejárni, még otthon is dolgozni, az sok volt. A normát? Emelték, persze, és nem tudtuk teljesíteni, amit követeltek. Az alapbért hoztuk ki valahogy. A sztrájk után egy kicsit jobban a körmünk alá néztek, olyan munkát adtak, hogy ne tudjuk elvégezni, öltek egy kicsit, ma­gyarán. Akkor már megfigyelt emberek lettünk, hogy mertünk mi zendülést kezdeményezni a gyárban. Hogy verés volt-e? Hogyne, rúgásokat kaptam a hasamba, lábamra, há­tamba és mindenüvé. Nem a szekun történt, a milíciának adtak át. Amíg kint álltunk megkötözve, vagy leültettek a padra, a zsaru ment el, az is hozzánk rúgott. Négyünket vittek akkor be. Reggel jött a mester, de nem engedték be, hanem másnap délelőtt visszajött, és ő hozott el végül. Én abban a vastag fatalpú cipőben voltam, amiben elvittek. Se enni, se inni nem kaptam. Amikor meglátott, azt mondja: Béla, hogy nézel ki? Kézdialmásból Kovács Sándor: mindig köszönöm neki, hogy akkor értem jött, és az érdekemben szólt.
Talán két hét múlva történt: az egész utat zárjuk el a gyár előtt. Az egész délelőtti váltás kigyűlt akkor az udvarra. Fenyegettek, nehogy valaki a kapun ki merjen menni, mert így lesz, úgy lesz. Akkor engem az ördög megint odavitt a kapuhoz, a kicsi kapu, látom, le van lakatolva, nézem, nem lehetett a sarkából kiemelni. Végigmentem a nagykapu előtt, s megláttam, azt ki lehet a sarkából venni. S megszerveztem: Legények, fogjátok’sza meg négyen erről, négyen arról, s mikor mondom, egy­szerre felemelitek, s balra elviszitek. A kaput így félretettük, s mikor észrevették, hogy kapu nincs, akkor egyből megrohanta mindenki, és kimentünk az egészen az útra. Akkor megint elvittek, és megint kaptam. Hogy miért vagyok ilyen, miért vegyülök mindig bele? Amikor valaki nagyon ki akar az igaza mellett állni, azt valamilyen módon megmutatja. Én így próbáltam megmutatni az igazamat.

Mit csináltál a kutyával?
De az igazi nagy történet a bálványosi népművészeti fesztiválon esett meg 1983 nyarán, mégpedig július 10-én. Katicát akkor még csak látásból ismertem, a komoly udvarlás a következő évben kezdődött. Mivel a házigazdák mi voltunk a fesztiválon, utolsónak léptünk fel. Én akkor valahogy nagyon jó hangulatban voltam, fel tudtam volna göngyölíteni a színpadot. Csakugyan jól éreztem magam, hogy akkora tömeg előtt megmutathatjuk, milyen jó a tánccsoportunk. Nem vagyok magas, általában hátul a bal szélen vagy a jobb szélen jutott nekem hely, de akkor pont elöl és középen táncoltam, és nagyon-nagyon kivertem magamat. Meglátszott, hogy jó hangulatban vagyok, s párommal is jó összhangban. Én éreztem akkor, hogy ez az egyik legsikeresebb előadásunk ott, a nagy tömeg előtt. Nekem legalábbis személy szerint ott középen. A kurjongatásoktól, amiket bekiáltottam, a mikrofon ott volt középen, az egész oldal csengett. Egy csíki táncot adtunk elé, abban gyors a mozgás, s én kurjongattam: Ide nézz a figurára, ne a lányok szoknyájára! Válaszúti magas torony, beleakadt az ostorom! Járd ki lábam, járd ki most, nem parancsol senki most! Én ezeket nyomtam egymás után, vissz­hangzott az oldal, s úgy éreztem, nem lehet megállítani, annyira fel vagyok pörögve. Persze láttam, hogy a színpad előtt a kék szemű sudár gyerekek, akik olyan egyenruhafélében voltak, nagyon néznek. Szóbeszéd tárgya volt Kézdivásárhelyen, hogy több fiatalembert megvertek, volt, aki bele is halt. És ezek engem igen-igen néztek. Na de befejeztük, lejöttünk a színpadról, a táncospárommal többet nem foglalkozhattam, mert neki barátja volt, én is az enyémekhez próbáltam eljutni, hogy egy sört megigyunk. Szabadjegyet kaptunk az ebédhez, s egy sört megittunk volna. S amikor indultam, szembejön két fiatal milicista egy farkaskutyával. Nyálasszájú „sergent major”-ok. Elég az, hogy a kutya egyből felszökött, és mintha még uszították volna is. Felvágta a két mancsát a fehér ingemre. Én nem ijedtem meg nagyon, édesapám pásztor is volt, én az esztenára is be mertem menni, kivált, ha egy bot vagy pálca is volt nálam. Ettől se féltem, mert szájkosár volt rajta, de azért megijesztett, amikor felcsapta két lábát a mellemre, s akkor egy kicsit hezzarúgtam a kutyához. Akkor visszafogták, s kiabálni kezdett az egyik, meg is ütött, miért rúgtam a kutyához. Mondom, né, mit csinált, a lába nyoma meglátszik a fehér ingemen. S erre egyszer csak hátulról valakik elkaptak, két civil ruhás, a kezemet hátratűrték. A lábam a földet nem érte, úgy vittek be a recepciónak nevezett épületbe. Az ott van a színpadtól jobbra, ahogy a szerpentinen feljövünk, később hallottam, telefonközpont is működött benne. Emeletes faház.

Véres verés
Na oda bevittek, s ott ült a többi szekus meg milicistatiszt, az akkori kézdi parancsnok és Agache is köztük. De legalább két­száz ember végignézte, hogy engem oda behurcoltak, többek között öcsém és a barátaim, akikkel a sört meg kellett volna innunk. Mást? Egyedül engem vittek be. Ami­kor beértünk, azt kérdezték: mit csináltam a kutyával? Mondom: nekem a kutyához semmi közöm nem lett volna, de né – s mutattam az ingemet. Azzal úgy megcsaptak pofon, hogy éreztem, a fejem lecsavarodik. De mért ütnek, hát én nem követtem el semmit, a kutya szökött fel reám! A mások szöktették fel! De az a két fiatal nem volt jelen, nem jöttek be. Ezek pedig ott, benn vagy hatan sörözgettek, gondolom, mert utólag tudtam meg, hogy egész nap ott, benn élvezkedtek. És akkor megkaptak egy emberkét, s azon most a bosszújukat kifőzhetik. Hát ki is főzték. Én olyan tizenöt-húsz közötti pofra emlékszem, utána semmire, de kivetettek az ajtón, ott tértem magamhoz. Hogy elvesztettem-e az eszméletemet? El, addig üttek, hogy úgy éreztem, a fejem már nem tudom forgatni, ebbe a helybe leszakad. Az államat eltörték. Biztosan leestem, és belém is rugódtak a földön, mert az oldalam csupa kék volt. Szilveszter Béla főasszisztens, aki komám volt a tömbházban, tudja bizonyítani, hogyan nézett ki a testem, amikor hazahoztak. Tiszta rúgás voltam, nem tudtam pár napig leülni sem, mert a földön még gumibottal is vertek. Nem tudom, meddig. Akik kinn vártak, azt mondták, tíz percet voltam benn, de az a tíz perc maga volt a pokol. S amikor kivetettek, öcsém próbált felvenni, s őt is szájba rúgták. Erre rengeteg tanú van, láttak, amikor kidobtak. Öcsém megdöbbent, tiszta vér volt az ingem, biztos, sokan emlékeznek. De nekem nem volt, mit tennem, legalább megmenekültem, gondoltam. Ugye nekem a lelkiállapotom akkor a válás miatt, meg hogy a gyermekemet sem láthattam, elvették tőlem, nagyon nyomasztott. Az anyagi álla­potom sem volt olyan, hogy nekiálljak perelni, háttéremberem sem, akivel meginduljak perelni vagy leg­alább számon kérni. Én tehát ’83-ban le kellett nyeljem az akkori milíciának ezt a túlkapását. Két napra rá bementem, a komám és Mágori mondták, menjek be, és kérjek orvosi igazolást, mert így nem lehet dolgozni. A csavargyárban se merték beírni, hogy ott vagyok, mert ezek, ugye, követték, mi történik, nem lett-e valami bajom, nem haltam-e meg. Küldtek titkos embereket oda, hogy megtudják. Egyikükről később hallottam, hogy besúgó volt. Az üzemorvos nem mert felmentést adni, végül, az Isten adjon egészséget neki, Bíró Gábor idegorvosnak volt bátorsága beírni a fisámba (kórlap) a diagnózist, és hogy mi történt velem, ahogy én neki elmeséltem. Könyvel­te, hogy én milyen állapotban vagyok. A töréseket nem tudta beírni, de hogyan nézett ki a testem, azt beírta. Szabad­ságot ő se mert adni, de a sebész, a belgyógyász sem, senki, ő viszont beírta a kórlapra, hogy nézett ki a testem. Azután is, ahányszor találkoztunk, mindig emlegette: Jaj, Bélám, hogy néztél ki! Dolgozni nem tudtam, de harmadnap muszáj volt bemennem, különben kirúgtak volna. Én akkorjában nagyon jó futónak számítottam, megyei első, második vagy harmadiknak, a tánccsoportban is megbe­csültek, ezért a vezetőség és a mesterek is számon tartottak. Nem tudom, hogy intézték el, de engem akkor a szekusok kirúgattak volna, ha tehették volna. Mert úgy éreztem, rám vannak állva. Kü­lönben nem tették volna ezt velem, hogy ennyire megverjenek a semmiért. Bementem a munkába, a mesterem kímélt, a normát nem muszáj megcsináld, mondta, amíg fel nem épülsz. Szörnyű emlék nekem a bálványo­si ’83-as fesztivál. Ahány­szor fürdök, elnézem a tükörben a berúgott bordáimat, s ahányszor borotválkozom, a törött, leszakadt orromat vagy a hasadás he­lyét a homlokomon.

(folytatjuk)