Mert megtapasztaltuk idén, milyen az, amikor a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező kormány arroganciája megnyilvánul. Láthattuk, miként tűzték ki célul Székelyföld beolvasztását, miként gerjesztették a legfelsőbb szintekről a magyarellenességet: hadjáratot indítottak jelképeink ellen, korlátozták nyelvi jogainkat, perek sorozatát indították önkormányzataink ellen – az volt az érzésünk, hogy nemzetiségi kérdésekben már-már visszatértünk a kilencvenes évekbe. Mi több, igazi kommunista visszarendeződésnek lehettünk szemtanúi a Tőkés László kitüntetésének visszavonása ügyében, amikor a rendszerváltás értékeit tagadta meg a posztkommunista államhatalom. Azt meg hiába vártuk, hogy a stabil többség beindít végre fölöttébb szükséges szerkezeti reformokat Romániában – ehelyett folytatódott a tanügy lezüllesztése, az egészségügy szétverése, a gazdaság utolsó forrásainak lecsapolása. És az már hab a tortán, amit decemberben műveltek a honatyák, érdekeik szerint módosítva a büntető törvénykönyvet szabad utat adtak a lopásnak, megakadályozták, hogy a hatóságok vizsgálatot indíthassanak ellenük korrupciós bűncselekmény gyanúja esetén, ellehetetlenítették büntetőjogi felelősségre vonásukat, a tör­vény fölé helyezték önmagukat.
S hogy mi következhet jövőre, azt eléggé hűen elő­revetítette ama bolond szerdai nap krónikája, amikor a közszolgálati televízió igazgatójának kinevezése ügyében kirobbant vita majdhogynem a kormányzó szövetség felbomlásához vezetett. Mert volt ama napon tisztségek fölötti vita, ármánykodás, volt tárgyalás, alkudozás, fenye­getőzés, zsarolás, meghátrálás, árulás és megbékélés, hisztéria és megnyugvás – minden, amit jövőben az európai parlamenti, majd az államfőválasztás előtt újra megtapasztalhatunk.
Ezért lenne jó felkészülni a legrosszabbra, és egységes stratégia mentén megfogalmazni válaszainkat, mert tapasztalatból tudjuk: a nagy román csatákban rendsze­rint a járulékos áldozat szerepét szánják a magyarságnak. S most még talán csend honol, de jól ismerjük: ez csak a vihar előtti csend.