Pénteken reggel egyszerre léptek sztrájkba a magyar és a román vasutasok. Ilyenre is ritkán van példa, pedig — nemzetiségtől függetlenül — a vasút dolgozóit szolidárisoknak tartják, s érthető ez, mert a sínpárok mindenütt átvezetnek a határokon. Csakhogy gondjaik országonként megkülönböztetik a mozdonyvezetőket, vonatkísérőket, pályafenntartókat...
A román és a magyar vasúti sztrájk most egymásra rímel: mindkét országban bérkiegészítést kérnek, s ahogyan ez lenni szokott, ők követelnek egy bizonyos százaléknyi növekedést, a munkáltató, a vasúttársaság, illetve felettese, a közlekedési tárca megígéri ennek felét, egyharmadát, de azt is csak többszakaszos bevezetésre. És folyik a huzavona, míg csak elindulnak a vonatok, mert a végtelenségig sztrájkolni azért nem lehet, s különben is bírói paranccsal véget lehet vetni a munkabeszüntetésnek. Aztán jöhet a következő sztrájk. Mindennek az utazni vágyók látják a legnagyobb kárát, mert sokaknak munkahelyébe kerülhet e leállás, másokat az iskola elérésében akadályoznak, ismét másokat halaszthatatlan ügyeik intézésében. De nagy kárát látja az államháztartás, a gazdaság is, mert egy elhúzódó sztrájk olyan veszteségeket tud okozni, hogy azokat majd ugyancsak nyögni fogja a költségvetés. És legvégső soron az adófizető polgár, akivel a mindenkori károkat megfizettetik, mert sem a CFR, sem a MÁV vezérei nem szoktak a jól kitömött zsebeikbe nyúlni.
A ,,vészfékek behúzása" — ha tartósan teszik, és komolyan veszik — egy egész országot megbéníthat, mi több, egy fél földrésznyi térséget is, a nemzetközi teher- és személyszállítást tekintve.
A legkiszolgáltatottabb mindig az utas marad, kit sem a munkabeszüntetésről nem kérdeznek meg, sem arról, miért emelgetik havonta, kéthavonta a viteldíjakat, s arról sem — ez Magyarország esetében igaz! —, miért zárják be a százados, másfél évszázados szárnyvonalakat, egész kistérségek életét ellehetetlenítve. Hát a mávosok ezért is sztrájkolnak, hiszen nem csak az utasok érdekeiről, hanem saját kollégáik sorsáról is szó vagyon.
Furcsa dolog a vasutasok sztrájkja, furcsa az elnéptelenedett állomások látványa, furcsa és riasztó a szitkozódó utassereg neorealista tömegjelenete, de a legfurcsább mégis az illetékesek örökös vállvonogatása és cinizmusa.
Ilyen a sztrájk, van, akiben a szolidaritás érzését teremti meg, másokból indulatokat vált ki. Vérmérséklet és tájékozottság dolga.
Egy dolog biztos: minden sztrájk esetén azt kellene meggondolni, vajon nem a kormányzati ámokfutások vészfékeit kellene-e behúzni végre!? Egyszer ennek is eljöhet az ideje, ha a társadalom nagyobb részében kialakul az összefogás szükségessége, a szolidaritás érzése. Sztrájktörők nélkül.
